„Azért jó sorozatot nézni, mert abból csak 40 perc egy rész, nem 2 óra, mint egy filmből” Mondta ezt ugyanaz az ember, aki zsinórban megnézett 8 részt a legújabb sorozatából.
A digitális pszichológia nem új keletű fogalom, hiszen amióta a megjelentek a különböző elektronikai eszközök, azóta egyre több ember esik ezek fogságába. Ez alatt azt értjük, hogy a személy tudatos akaratával, vagy annak ellenére alakul ki egy társadalmilag elfogadott függőség, melynek hatása miatt akár elvonási tünetek is jelentkezhetnek. A leghétköznapibb digitális addikciót ma már nagy részben a sorozatok jelentik, és nem csak a képernyő előtt töltött időre, hanem már az életünkre is kihatva. Az online világ megjelenésének köszönhetően ma már több ezer sorozat is elérhető az interneten egyetlen gombnyomásra, így nem kell várnunk heteket a tv előtt arra, hogy kijöjjön az új részünk. Ugyan az ilyesfajta média nézése teljes normálisnak minősül, hiszen hobbi kategóriává nőtte ki magát, előfordulhat, hogy egy-két rész megnézése után már reflexből a következő részre kattintunk.
A filmiparhoz köthetően a ’Cliffhanger’ szó viszonylag gyakran fordul elő, ha nem is ebben a formájában, de a jelentésében biztosan. Ez ugyanis a függőben hagyott cselekményt jelenti, amire a következő rész ráépülhet és váratlan végkimenetellel rukkolhat elő. Ennek a legfontosabb célja a néző figyelmének fenntartása, hogy kíváncsi legyen a folytatásra. A sorozatok felépítése pontosan ezt a vonalat követi több évadon keresztül. Ugyanakkor, ha egy sorozat befejeződik, vagy várnunk kell a következő évadra, esetleg az évad felénél szünetet tartanak a forgatók, egészen ’üresnek’ érezhetjük az életünket és ekkor lépünk be a sorozatfüggők második hibájába: a több sorozat párhuzamos nézésébe. A problémát a mennyiség jelenti. Az agyunk számára nem okoz problémát két vagy több sorozat történetszálának szétválasztása, azonban erősen megterhelheti a képernyő előtt töltött idő.
Akárcsak az alkoholfogyasztásnál, cigarettázásnál, esetleg a drogozásnál, ugyanúgy a sorozatnézésnél is kialakulhatnak nem csak elvonási tünetekkel járó mellékhatások, de akár stressz, depresszió és magányosságérzet. A fizikai tünetek közé sorolható az elhízás és a gyengeség, de a saját feladatainkról is képesek leszünk lemondani még egy részért is. Mivel ennek a műfajnak nincs célkategóriája a társadalomra nézve, így előbb utóbb bárkit utolérhet. Ekkor azt gondolhatjuk, hogy bizony van időnk a filmekre, és a fontosabb munkálatainkat utolsó percben, sietve végezzük majd el, és jövünk rá arra, hogy milyen rossz döntést hoztunk.
Megoldást jelenthet a ’függőségünk’ legyőzésére a mértékletesség, ha beosztjuk a mennyiséget, amit megszeretnénk megnézni naponta/hetente/havonta anélkül, hogy az a társadalmi életünkre és a feladatainkra semmilyen mértékben ne okozzon visszaesést. Ne érezzük kényszernek a sorozatok nézését, a teljesítménykényszer sokszor hatalmas csapdát jelenthet számunkra, de erre csak saját magunk tudunk megoldást találni. Inkább a valóságba essünk vissza, mint a digitális világba, ahol a karakterek életéért élünk-halunk, nem pedig a családunkért és szeretteinkért.
