Decemberben ünnepelték az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozat elfogadásának 70. évfordulóját, mely Nyilatkozat az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) a minden embert megillető alapvető jogokról szóló álláspontját jeleníti meg. E nyilatkozat szükségességét a II. világháború okozta keserű tapasztalat és a hidegháborúban központi szerephez jutó nukleáris fenyegetés alkotta. Legfőbb célja az volt, hogy az alapjogoknak egy olyasfajta katalógusát alkossák meg, amelyek az országok politikai berendezkedésétől, földrajzi helyzetétől, vallásától, hagyományaitól függetlenül építik ki az emberi jogoknak a nemzetközi intézményes garanciarendszerét.

Előzmények

A II. világháború 1939-től 1945-ig tombolt, és amikor a vége felé közeledett, Európában és Ázsiában sok városból csak füstölgő romok maradtak. A szövetséges haderők már Berlin szívében voltak, a Csendes-óceánon pedig az amerikai haditengerészet vívta csatáit a kis szigeteken. Az előző évek rettenetes jogtiprásai után a politikusok egy olyan bizonyosságot kerestek, amely végre garantálná az emberi jogok tiszteletben tartását. 1945 áprilisában 50 ország (győztes országok) küldöttei találkoztak San Franciscoban, ahol megszövegezték az ENSZ alapokmányát, mely végül október 24-én lépett hatályba (ez a nap lett az ENSZ nap). 1948-ban Eleanor Roosevelt – akit a dokumentum ihletőjének tartanak - és az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága nekilátott egy dokumentum megfogalmazásának és december 10-én el is fogadták, mely végül az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata címet kapta.

Újítások

A Nyilatkozat alapvetően két főbb változást hozott a nemzetközi jog rendszerében. Elsősorban enyhített a jogág „állam felfogásán”, ugyanis az ENSZ létrehozása előtt a nemzetközi jog belügyekbe való beavatkozás tilalmának alapelve szigorú, merev meghatározással élt az állami szuverenitás megfogalmazásának tekintetében. Az ENSZ alapokmányáig egy állam a saját polgáraival szemben tanúsított bánásmódja olyan belpolitikai kérdésnek számított, amelyet semelyik másik államnak vagy államok fölötti szervezetnek nem volt joga vizsgálni és kritizálni. Ebből kifolyólag egy másik állam politikai vezetésének felelősségrevonása lehetetlen volt. Az ENSZ alapokmánya ugyan deklarálja az állami szuverenitás védelmét és a belügyekbe való beavatkozás tilalmát, viszont több rendelkezésben is kitér arra, hogy az emberi jogok betartása minden résztvevő állam kötelessége (preambulum, 1. cikk, 13. cikk, 55. cikk, 62. cikk, 68. cikk, 76. cikk). A Nyilatkozat ezt a folyamatot vitte tovább azzal, hogy meghatározta milyen emberi jogokra terjed ki az állami védelmi kötelezettség.
Újítás továbbá, hogy az alanyai nem csak a nemzetközi jog szerint jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező államok lehettek, hanem ezen emberi jogi katalógus elfogadásával az alanyi kört kiterjesztette az egyénre is.

Kulturális különbségek

Azt, hogy miért nem sikerült a Nyilatkozatnak kiváltania a hozzáfűzött reményeket, egy több oldalról történő megközelítés után lehet megválaszolni. Elsősorban a kulturális különbségekben kell megkeresni az ütköző pontokat az államok között, amely alatt egyaránt értünk vallási és hagyománybeli különbséget. Az iszlám vallást követő államok között merül fel elsődlegesen elsősorban a Nyilatkozat közvetlen érvényességének kérdése.

Alapvetően két nézetet kell megkülönböztetni egymástól. A szekuláris nézetek képviselői szerint a muszlimoknak követni kell az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltakat. Felmerül azonban egy égető probléma, hogy a sharival (iszlám joggal) ellentétes előírásokat nem fogják követni. A másik nézet megkérdőjelezi az emberi jogok univerzalitását, mert azokat a nyugat a saját rendszerére hozta létre. Szerintük az emberi jogokat minden államnak garantálnia kell az egyéneknek, hiszen ezek megkérdőjelezhetetlenek, elidegeníthetetlenek és az emberi mivoltuknál fogva megillet mindenkit. A modern emberi jogok az egyének jogait hangsúlyozzák míg egyes kultúrákban (ilyen pl. Ázsiában) a kollektivitást hangsúlyozzák és nem fordítanak figyelmet más kultúrák jogára, elveire.

Az iszlám vallást követő államokon túl nem szabad elsiklani az ázsiai államok mellett sem, ahol a múlt század végén a vezetők elkezdték tagadni az emberi jogok univerzalitását. Az ott található államok közül talán Kína az, amely a leginkább elterjedt a köztudatban, ha az emberi jogok fokozatos megsértéséről beszélünk. Kína szerint az emberi jogok csakis akkor biztosíthatók, ha egy állam elér egy bizonyos gazdasági fejlettséget, amellyel képes az ott tartózkodó polgárok alapszükségleteit kielégíteni. Megkérdőjelezik az emberi jogok univerzalisztikus jellegét a kulturális különbségek miatt, úgy érzik, hogy a „Nyugat” az emberi jogok absztrakt felfogását erőlteti a keleti kultúrákra.

Kikényszeríthető-e?

Ahhoz, hogy világos képet kaphassunk a Nyilatkozat kötelező erejéről, egy kicsit fel kell, hogy elevenítsük a nemzetközi szerződések jogát. Az 1969. évi bécsi egyezmény 2. cikke alapján a nemzetközi szerződés „államok között írásban kötött és a nemzetközi jog által szabályozott megállapodást jelent, tekintet nélkül arra, hogy egyetlen, kettő, vagy több egymással kapcsolatos okmányba foglalták-e azt, és függetlenül a megállapodás sajátos megnevezésétől.” A szerződések tipológiáját tekintve rengeteg különböző nevű szerződéssel találkozhatunk. Ezek a szerződések jogi kötőerővel bírnak, megszegésük esetén kikényszeríthetők. Bár a szerződéseik típusai között megtalálható a nyilatkozat (deklaráció) is, de ezek sajátos helyet foglalnak el a rendszerben. Régebben használták jogi kötőerővel bíró szerződések esetén is, amire ékes példa az 1856. évi párizsi deklaráció, de használatos ez az elnevezés az egyoldalú kötelezettségvállalások esetében is (Nemzetközi Bíróság joghatóságának elfogadása például), vagy éppen az ENSZ Közgyűlés elvi jelentőségű határozatainál, amelyek önmagukban nem képesek jogi kötelezettségek létesítésére. Ezen utóbbi Közgyűlési határozathoz tartozik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is.

Arra, hogy miért ebben a formában kötötték meg, arra a válasz a tagállamok közötti konszenzus elérése, ugyanis az államok mindig is vonakodtak az olyan szerződések aláírásától, melyek a szuverenitásukat korlátozták. Az ausztrál és a francia delegáció kifejezetten ragaszkodott egy nemzetek felett álló mechanizmus létrehozásához, de a Szovjetunió, Egyesült Királyság és az Egyesült Államok tartózkodtak ennek a támogatásától. A szovjetek attól tartottak, hogy ez a fajta mechanizmus a nyugati államok nyomásgyakorlásának egy módja lesz. A britek és az amerikaiak pedig a fentebb említett korlátozástól tartottak.

Máig az ENSZ az egyetlen olyan globális szervezet, mely egyik lefőbb céljaként az emberi jogok védelmét határozta meg, de a hatékony együttműködés hiányában a Nyilatkozat teljes egészében való kikényszerítése álom marad. A hatékonyabb együttműködés érdekében hozták létre a régiók a saját regionális szervezeteiket, ilyen az Európa Tanács (1949) Afrikai Unió (1963), az Arab államok ligája (1945) és az Amerikai Államok Szervezete (Ázsia az egyetlen régió, ahol nincsen ilyen regionális szervezet). Valamilyen szinten ezek a szervezetek is célként tűzték ki az emberi jogok védelmét, de különböző mértékkel igyekeznek ezt teljesíteni. Ezek a szervezetek saját maguk hozzák létre a fórumaikat, amik az egyezményeikben foglaltak tiszteletben tartására hivatottak. Nálunk Európában a legismertebb fórum a Strasbourgban található Emberi Jogok Európai Bírósága, aminek feladata az Európa Tanács keretében elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményébe foglaltak kikényszerítése.

Konklúzió

Nagy hang, kis eredmény. Sajnos ez jellemzi korunk viszonyát az emberi jogokkal. Hivatkozni majdnem minden állam szeret az emberi jogokra, de amikor arra kerül a sor, hogy meg kéne szövegezni egy dokumentumot vagy éppen csatlakozni kéne hozzá, akkor máris elkezdenek vonakodni tőle. Sajnos még az aláírók között is vannak államok, melyek fittyet hánynak a szervezetek elmarasztaló döntésére és figyelembe sem veszik a számukra kedvezőtlen döntést. Ha megkérdeznénk az embereket, hogy szerintük mely államok azok, melyek a leginkább kritizálják az emberi jogokat, akkor valószínűleg Oroszország, Kína és esetleg Szaúd-Arábia vagy éppen India hangzana el a legtöbbször, de ne csak őket okoljuk azért, hogy a mai napig nem tudunk mindig hatékonyan fellépni az emberi jogok megsértésével szemben. Az Amerikai Egyesült Államokat is majdhogynem úgy kell bekönyörögni az emberi jogi egyezményekbe és nem meglepő, hogy az Egyesült Királyság is gyakran kritizálja nem csak az Európai Uniót, hanem az emberi jogok védelmére hivatott európai fórumokat, főleg, ha őket marasztalják el.