A nemzetközi gazdaság működésének elengedhetetlen kellékei a külföldi befektetések, melyek előmozdítása érdekében a politikai és gazdasági kockázatok mérséklése szükséges. Az Európai Unió egységes piaca a beruházási lehetőségek szempontjából egyedülálló terület, hiszen a beruházások előmozdítása érdekében a beruházási terv egyik legfontosabb célkitűzése a szabályozási környezet kiszámíthatóbbá, stabilabbá és átláthatóbbá tétele. Az Unión belül az Európai Bizottság egyik legfontosabb feladatának tartja ezen kiszámítható és átlátható szabályozási környezetet, valamint azt, hogy az érintettek a beruházói jogaikat minél hatékonyabban érvényesítsék. Az, hogy az egységes uniós piac egy olyan területté válhatott, ahol a beruházók szabadon hozhatnak létre vállalkozásokat vagy fektethetnek be társaságokba, annak az alapját elsősorban az uniós jog képezi.
Mi az intra-EU BIT?
Az elmúlt néhány évtizedben a tagállamok kormányai olyan kétoldalú beruházási egyezményeket kötöttek egymással, amelyek ösztönözték a határaikon átnyúló beruházásokat. Ezeket a tagállamok között létrejött kétoldalú beruházási egyezményeket nevezzük intra-EU BIT-eknek (Az EU tagállamok és a harmadik országok között létrejött beruházásvédelmi egyezményeket extra-EU BIT-eknek nevezzük). Céljuk az, hogy egy állam befektetői más országokban történő befektetései számára védelmet biztosítson. A 2004-es nagy bővítést megelőzően a már EU-s tagállamok több beruházásvédelmi egyezményt kötöttek az akkor még nem tag közép- és kelet-európai országokkal, melyek a csatlakozások után intra-EU BIT-ekké váltak. A tagállamok közötti BIT-ek és az uniós jog között, azonban számos kérdés merül fel.
EU jog kontra intra-EU BIT
Az 1969. évi bécsi egyezmény 30. cikke veti fel a legvitatottabb kérdést, melynek (3) bekezdése kimondja, hogy „Ha a korábbi szerződésben részes valamennyi fél egyúttal a későbbi szerződésnek is részese, a korábbi szerződésben azonban az 59. Cikknek (a szerződés megszűnésének vagy alkalmazásának felfüggesztése későbbi szerződés megkötése folytán) megfelelően nem szűnt meg vagy alkalmazását nem függesztették fel, a korábbi szerződés csak abban a mértékben alkalmazandó, amilyenben rendelkezései összeegyeztethetők a későbbi szerződés rendelkezéseivel.” Ez annyit jelent, hogy vizsgálni kell a BIT-ek uniós joggal való összeegyeztethetőségét, és amennyiben nem merül fel összeegyeztethetetlenség, úgy a BIT-ek alkalmazhatóak. Ezen beruházásvédelmi egyezmények sajátossága ugyanis abban rejlik, hogy a beruházók számára közvetlen kereshetőséget teremt a fogadó állammal szemben azáltal, hogy a beruházásaikkal kapcsolatban felmerülő jogvitákat független választottbírói fórum elé utalhatják. Az Európai Unió végrehajtó szerve az Európai Bizottság álláspontja szerint az intra-EU BIT-ek nem összeegyeztethetők az EU joggal, ugyanis ezen egyezmények gyakran választottbírósági fórumot jelölnek ki vitarendezési fórumként, amelyek álláspontjuk szerint nem képesek biztosítani az uniós jog megfelelő és egységes alkalmazását.
Az Achmea ügy
2018. március 6-án történelmi jelentőségű döntést hozott az Európai Unió Bírósága (EUB) az Achmea ügyben (C-284/16), amely akár meg is pecsételheti az uniós tagállamok között kötött kétoldalú beruházásvédelmi egyezményeken alapuló választottbírósági eljárások sorsát. Az EUB ítéletében kimondta, hogy alapvető ellentét áll fenn egyes Európai Unión belüli kétoldalú beruházásvédelmi egyezmények vitarendezési klauzulái és az uniós jog meghatározott rendelkezései között. Érdekes, hogy az ügyben eljáró főtanácsnok véleménye teljesen eltér az Európai Bizottság által képviselt állásponttól, ugyanis szerinte az uniós jog nem képezheti akadályát a tagállamok és a beruházók közötti választottbírói vitarendezési mechanizmus alkalmazásának.
Az EUB végül arra a döntésre jutott, hogy az intra-EU BIT-ek vitarendezési klauzulái, - melyben lefektetik a választottbírói vitarendezési módot – ellentétesek az Európai Unió működéséről szóló szerződés 267. és 344. cikkeivel, melyek az uniós Szerződések által meghatározott hatásköri rendet, az uniós jogrend autonómiáját, valamint egységes alkalmazását hivatottak biztosítani (fontos viszont megjegyezni, hogy a Bizottság is hangsúlyozta, hogy ez az ítélet nem terjed ki az extra-EU BIT-ek szabályozására).
Végkövetkeztetés
Az Achmea ügyben hozott döntés jelentőségét nehéz elsőre megérteni, pedig döntő jelentőségű az EU-n belüli beruházásvédelmi egyezmények jövőjét tekintve. Ahhoz semmi kétség, hogy az EUB az uniós jog legvégső fokú értelmezésére kizárólagosan hivatott szerv és ezáltal pontot tett annak a kérdésnek a végére, hogy miként viszonyul az EU jog az ilyen típusú beruházási egyezményekhez, viszont azt hozzá kell tenni, hogy a végső döntés joga a választottbíróság kezében van, hogy az előtte folyamatban lévő ügyeknek milyen relevanciát tulajdonít majd az EUB döntésének. Érthető az Európai Bizottság törekvése arra, hogy az EU-n belüli ilyen egyezmények teljes mértékben az EU jog alá legyenek besorolva, viszont alternatíva hiányában erre még nincsen lehetőség.
Abban az esetben, ha az intra-EU BIT-ek megszűnnének a befektetők nem élvezhetnék a választottbíróságból származó előnyöket, mely ahhoz vezetne, hogy az egyetlen megoldás a nemzeti bírósághoz való fordulás lenne, amivel elvesztenének minden olyan eljárási védelmet, amit addig élvezhettek. Ennek hatása az lenne, hogy a tagállamok egyre inkább az extra-EU BIT területére fektetnék a hangsúlyt. Eddig az egyetlen működő javaslat Ausztriától, Franciaországtól, Németországtól és Hollandiától jött, melynek lényege, hogy egy multilaterális egyezménybe kéne foglalni az összes ilyen kétoldalú beruházásvédelmi egyezményt, azzal, hogy egyetlen egy eljárási módot tartalmazna és a joghatóságot teljes egészében az Európai Unió Bíróságának adná.
