A Münchausen-szindróma egy kevéssé ismert pszichiátriai kórkép, melynek lényege, hogy az ebben szenvedők „kitalálnak maguknak” valamilyen betegséget vagy tünetcsoportot (sőt, akár meg is betegítik magukat), majd azt az egészségügynek megpróbálják „eladni” annak érdekében, hogy vizsgálatokat végezzenek rajtuk, kórházba kerülhessenek, mindezt azért, hogy foglalkozzanak velük, gondoskodjanak róluk, odafigyelést kapjanak, magukra irányíthassák a figyelmet.
A Munchausen Syndrome by proxy (kivetített Münchausen-szindróma, MSbP) az alap kórkép (Münchausen-szindróma) kivetített formája, amelytől elsősorban abban különbözik, hogy az érintett nem magát betegíti meg, illetve nem önnön állapotával, tüneteivel kapcsolatban hazudik az egészségügyi dolgozóknak, hanem egy hozzá közel álló személy vonatkozásában teszi ugyanezt. Ez a személy rendszerint egy gyerek, akit az érintett – az esetek döntő többségében az anya – ellát vagy gondoz. A szülőnek hagyományos értelemben vett betegségtudata nincs, tetteivel ugyanakkor teljes mértékben tisztában van.
A betegség elnevezése a nagyotmondó és lódításairól híres Münchausen báró német katonatiszttel hozható összefüggésbe, ami nem véletlen, hiszen – ahogy korábban már ismertetésre került – a szindrómában szenvedők ugyancsak hazug magatartást tanúsítanak.
Az MSbP a szakemberek szerint a gyermekbántalmazás egyik legsúlyosabb formája, melynél a gyermeket nem a szó hagyományos értelmében éri fizikai bántalmazás (ugyanakkor ez sem kizárt): a gyermekeket mérgezhetik, különböző betegségekkel fertőzhetik meg, fojtogathatják vagy egyéb módon okozhatnak nekik fájdalmat. A „hagyományos értelemben vett” gyermekbántalmazással ellentétben itt nem a gyermek viselkedése váltja ki a bántalmazást, hanem – igen öncélú jelleggel – az elkövető figyelem, elismerés vagy sajnálat iránti vágya. Az MSbP-ben szenvedő „célja” tehát a figyelem felkeltése, a sajnálat és az együttérzés kiváltása, s gyakran nemcsak az egészségügyi személyzet odafigyelésére vágynak, hanem idegenekére is. Ezért például támogató csoportba jár, blogot indít a gyermeke betegségéről vagy a közösségi oldalakon számol be a rejtélyes és súlyos kórról, kiharcolva ezzel mások rokonszenvét és sajnálatát.
Az áldozatok legnagyobb része hat éven aluli, és a bántalmazás átlagosan 22 hónapon keresztül tart. A gyermek leggyakoribb jelentett tünetei közé tartozik a fulladás és a légzési nehézségek, a megmagyarázhatatlan fogyás, az állandó hasfájás és hasmenés, a görcsök és rohamok, a bőr elkékülése, az allergia, a láz, a hányás, a kiütések, illetve a viselkedési zavarok. Ezeket a tüneteket könnyű meghamisítani, ráadásul jellemző, hogy a szimptómák csak akkor jelentkeznek, ha a gondozó egyedül van a gyermekkel.
A gondozó tervszerűen hamisítja meg a laboreredményeket vagy vizsgálati anyagokat, eltúlozza, felnagyítja a tüneteket vagy nem létező tünetekről számol be az orvosoknak. Jellemzően nagyon jól ismeri a vizsgálatokat, és a rejtélyes tünetekkel manipulálja az egészségügyi dolgozókat, nővéreket, orvosokat, akik így (akaratukon kívül) részt is vehetnek a bántalmazásban. Mivel a tünetek gyakran rejtélyesek és a gyermek nem reagál a kezelésre, ezért újabb és újabb, gyakran egyre költségesebb és fájdalmasabb vizsgálatokat és gyógymódokat rendelhetnek el. Amennyiben pedig az orvos nem elég „együttműködő”, az MSbP-ben szenvedő gondolkodás nélkül vált szakembert.
A kivetített Münchausen-szindrómára utaló jelek közé tartozik – a teljesség igénye nélkül – például az, ha a gondozót nem dúlja fel, vagy nem szomorítja el a gyermek kórházi kezelése; ha a gyermek olyan rejtélyes, krónikus betegségben szenved, mely nem mutat javulást semmilyen kezelésre; a gondozó nagy egészségügyi tudással rendelkezik, különös érdeklődést mutat a vizsgálatok vagy a kezelések iránt; kifejezetten élvezi a kórházi környezetet és nagy figyelmet szentel a egészségügyi részleteknek; a gondozó maga is legalább annyi figyelmet követel magának, mint a beteg gyermeknek; folyamatosan újabb és újabb vizsgálatokat és kezeléseket akar, még abban az esetben is, ha a gyermek állapota ezeket nem indokolja; a gyermek betegsége, tünetei a gondozó távollétében nem jelentkeznek. Mivel az MSbP leggyakrabban az anyát érinti, gyanakvásra adhat okot az is, ha a két szülő között túlságosan nagy az érzelmi távolság.
A MSbP diagnosztizálása és kezelése igen nehéz, hiszen – amint arra már utalás történt – a gondozó mestere a hazudozásnak és a manipulációnak. A szindrómának hosszú távú következményei is lehetnek a gyermekre nézve, például az, hogy a kisgyerek „megtanulja”, hogy akkor kapja meg a számára fontos törődést és figyelmet, ha beteg. Ez pedig könnyen későbbi Münchausen-szindrómához vezethet.
A kivetített Münchausen-szindróma igen ellentmondásos betegség. Egyes szakemberek szerint nem is igazi betegség, mindössze a gyermekbántalmazás egy különösen kegyetlen módja, és ezért nem orvosi, hanem büntetőjogi szempontból kell vizsgálni. Mivel a kórkép nagyon ritka, ezért szinte nem is derül ki, hogy a gondozó ilyen módon bántalmazta a rá bízott gyermeket. Időnként azonban bírósági eljárás is lesz az ügyből, s ennek vonatkozásában alappal merülhet fel a kérdés, hogy a betegség betudható-e egyfajta elmebetegségnek, vagy esetlegesen személyiségzavar jellegű (hasonlóan például a pszichopátiához), s így előfordulhat-e a bűncselekményt elkövető büntetőjogi felelősségre vonás alóli mentessége. Az ítélezési gyakorlatra és a jogirodalomra tekintettel azonban arra a megállapításra lehet jutni, hogy az MSbP-vel diagnosztizált vádlottakat nem mentik fel, és büntetésüket nem is enyhítik büntethetőséget kizáró vagy korlátozó ok miatt, ugyanis a betegség nem illeszkedik a büntetőjog által meghatározott beszámítást kizáró okokhoz tartozó kóros elmeállapot körébe, illetőleg a kifejtett bűnös magatartásformák – annál a ténynél fogva, hogy rendszerint gyermekkorúra irányulnak – súlyosan veszélyesek a társadalomra.
