MERRIKIN GINA

Véleményem szerint a nyár eddigi legfontosabb eseménye minden magyar számára a Foci EB volt, ahova 1972 óta először a mi válogatottunk is kijutott.

Számunkra az utóbbi hónap nem csupán a fociról szólt, hanem valami sokkal többről…

Már a novemberi magyar norvég selejtezők óta észrevehető volt, hogy a foci mennyire össze tud hozni egy nemzetet, azonban az utóbbi hónap meccsei hatására az egész ország futball lázban égett.

Közel tízezer szurkoló kiutazott Franciaországba, hogy a stadionból bíztassa a fiúkat, illetve Bordeaux, Marseille és Lyon utcái is a „Ria Ria Hungáriától” voltak hangosak.  A kevésbé szerencséseknek is volt azonban bőven lehetőségük szurkolótársaikkal együtt szorítani a csapatért, hiszen az összes városban, határon innen és túl, összegyűltek az érdeklődők. Közterületeken óriáskivetítőkről, kocsmákban, szórakozóhelyeken vagy éppen otthon követhették csapatunk játékát. Milyen jó volt együtt őrjöngeni egy-egy gólnál, együtt örülni Király Gábor bravúros védéseinek, együtt szidni a magyar-izlandi meccs bíróját és együtt bosszankodni Ronaldo góljainál.

A meccsek után hatalmas nagy tömeg indult el a Nagykörúton, ünnepelni, énekelni, zászlót lengetni.  A kocsik tükrein trikolór lógott, az emberek arcára volt festve a zászlónk, mindenkinél nagy táblák és a kisgyerekek pólóin nem Messi vagy Ronaldo neve díszelgett, hanem Dzsudzsáké vagy Szalaié. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor az emberek (sajnos akadt pár kivétel, de úgy gondolom rájuk kár a szót pazarolni) képesek voltak félretenni minden nézeteltérést, a vélemények különbözőségét és közösen, tiszta szívből örülni annak, hogy immáron újra van csapatunk, amelynek játékosai keményen, elszántan küzdenek.  Még azok is, akik pár hete azt se tudták mi az a tizenegyes, sőt talán egy meccset se láttak életük során, szintén olyan lelkesek voltak, mint a legfanatikusabb focidrukker. Az osztrákok elleni 2:0-as győzelem, az izlandi, illetve az EB győztes portugál csapat ellen vívott döntetlen meccsek olyan bravúros teljesítmények voltak, hogy ha az Aranycsapat tagjai még élnének, válogatottunk az ő tiszteletüket is kivívta volna.

A tény, hogy csoportelsőkként végeztünk gyönyörű teljesítmény és bár sajnos a belgák jobbaknak bizonyultak, úgy gondolom az égvilágon semmi szégyellenivalónk nincs, hanem NAGYON BÜSZKÉK LEHETÜNK, hiszen egy fantasztikus, új korszak küszöbén állunk a magyar foci terén.

Szeptembertől pedig újra szurkolhatunk, hiszen a Vb selejtezők veszik kezdetüket, tehát az éjjel valóban soha nem érhet véget.