SZILÁK EMESE
"Az életet nem lehet megtervezni." hangzik a sokunknak ismerős közhely, ám éppen ezért nem is vesszük már komolyan. Ám néha előfordulhat, hogy jobban tennénk, ha megfogadnánk a régi tanácsot. Minden ember valamilyen szinten megtervezi a jövőjét. Megpróbálunk minél több eshetőséget belekalkulálni az egyenletbe, sőt van aki több verziót is kidolgoz. Hogy miért csináljuk ezt? Talán azért, mert a legtöbbünket megnyugtatja, ha tudjuk milyen helyzetek várnak ránk.
Az ember szeret mindenre felkészülni, a váratlan események kezelésében igen kevesen állják meg a helyüket. Lélektanilag az idő múlását is könnyebb elviselni, ha beütemezzük magunknak a teendőinket. A kommunista termelőszövetkezetek sem véletlenül alkalmaztak ötéves terveket a tevékenységük koordinálására. Hiszen az egyik legjobb motiváció, ha sorra kipipálhatjuk a listánkon sorakozó elemeket. Bár alkatilag nem mind törekszünk 120 %-os sikerre, mint a TSZ dolgozói, viszont jó érzéssel tölt el, ha sikerül megugrani egy akadályt. De mi történik, ha valami balul sül el? Mihez kezdünk, ha akár a saját hibánkból, akár vis major szituáció esetén másképp alakulnak a dolgok, mint ahogy azt szerettük volna? Általában megszeppenünk, kétségbeesünk, kapkodni kezdünk, vagy összeomlunk a probléma komolyságától függően. Persze élnek olyan szerencsések közöttünk, akik rövid idő alatt átlátják a hirtelen kialakult káoszt és gyorsan reagálnak a megváltozott körülményekre. Viszont vannak, akiknek nem adatott meg ez a fajta menedzseri tehetség, ők azok, akik szélsőséges esetben néha évekig rágódnak a veszteségeiken és képtelenek a továbblépésre. Több elmélet is létezik azt illetően, hogy az újrakezdés képessége vajon veleszületett tulajdonság-e vagy fejleszthető dolog. Ennek boncolgatásába ezúttal inkább nem mélyednék bele. Inkább megmaradnék a tervekhez való ragaszkodás jelenségénél és annál, hogy ez mennyire befolyásolja későbbi sorsunkat. Vajon miért tartunk ki makacsul valami, vagy valaki mellett? Miért gondolkodunk egyáltalán különböző forgatókönyvekben, ha a terv folytonos módosításra szorul? Az a személyes véleményem - megérzésem -, hogy néha jobban tennénk, ha hagynánk elúszni egyes ábrándokat. Nem úgy értem, hogy ne legyenek álmaink, csak próbáljunk odafigyelni arra, hogy minek mekkora a reális valószínűsége és milyenek a rajtunk kívülálló körülmények.
Mindannyiunknak vannak olyan vágyai, melyekért képesek lennénk szinte bármit megtenni, nagyon akarjuk, és ha az élet el akarja venni tőlünk, belekapaszkodunk. Magunknak persze azt mondjuk, hogy hősiesen küzdünk és ha elég kitartóak vagyunk, megkapjuk, amit akarunk, de ez a feltevés gyakran hibás és megtévesztő. Ha valamiben sorozatosan kudarcot vallunk, csupa olyan jelet észlelünk, hogy rossz úton próbáljuk átverekedni magunkat a csodálatosnak képzelt cél felé, akkor csak annyit kellene tennünk, hogy megállunk egy pillanatra és végiggondoljuk, hogy tényleg nekünk való-e az amiért ennyire harcolunk. Ez igen egyszerűen megállapítható. Hiszen, ha valamiért kétszer annyi fájdalom és szenvedés ér bennünket, mint amekkora örömöt lelünk benne, azt el kellene engednünk.. Félreértés ne essék, nem a feladásról és a széles út választásáról igyekszem meggyőzni az olvasót. Csupán érzékeltetni próbálom, hogy gyakran a saját boldogságunk és sikerünk útjában állunk azzal, ha olyasmi után áhítozunk, ami nem lehet a miénk, és ha ezt a mentalitást tovább folytatjuk talán egy sokkal értékesebb dologtól fosztjuk meg önmagunkat.
Időnként tehát érdemes hallgatni a közhellyé avanzsált bölcsességekre és nem arra menni, ahol pofonok érik az embert - ahogy ezt egyszer egy kedves professzorom megjegyezte -. Tervezgessünk csak tovább, szőjünk álmokat, hiszen ilyen az emberi természet, de közben figyeljünk a folyton változó körülményekre és ne féljünk változtatni az irányon, hogy végül elérhessük a célt.
