FEDOR ZSUZSANNA

Az idei árvíz nem volt semmi, több ezer ember kitartó munkája kellett ahhoz, hogy megfékezzék az őrjöngő folyót. A Pázmányról is részt vettek egy páran a homokzsákok pakolásában, ezzel példát mutatva valamennyi hallgatótársuknak. Hegedűs Dániellel, alias Hegával beszélgetek most, aki félretéve minden más kötelezettségét, kint dolgozott nap, mint nap.

Hega, mesélj egy kicsit arról, hogyan éltétek meg Ti, az ártérben lakók ezt a pár napot?

Hát, mi igazából nem az ártéren lakunk, hanem pár utcával a gát felett. A Római parton a védekezés egy hosszú útszakaszon zajlik, ahol fel van húzva egy állandó gát, ami gyakorlatilag kisebb árvizek ellen védi a csillaghegyieket. Ezt a védművet kellett kiszélesíteni, illetve megmagasítani. 20 éve csillaghegyi vagyok, láttam már pár árvizet. 2002-ben 11 évesen is már a gáton voltam, bár akkor sok vizet nem zavartam, csak segítettem anyunak ételt és italt osztani. Az idei viszont nagyon kemény volt. Most először aggódtam azért, hogy akár minket is elönthet a víz, így amint lehetett, jelentkeztem önkéntesnek a helyi katasztrófavédelmiseknél. Rengeteg helybéli volt kinn folyamatosan, de jöttek a város minden pontjáról is, nem csak egyénileg, hanem cégek is, külön „csapatépítőket” szerveztek ebből a célból. Mindenki úgy segített, ahogy tudott. Voltak, akik hordták nekünk a szendvicseket és az üdítőt. Volt olyan, aki lehozott egy tálca sört, és olyanról is hallottam, hogy az egyik nagy pizzéria küldött egy csomó családi pizzát. Példátlan összefogást láttam nap, mint nap. Csodálatos látvány volt.

Ezt nagyon jó hallani, hogy legalább ilyenkor összefognak az emberek, ha máskor nem is. A körülmények milyenek voltak? Mennyire tudtatok összedolgozni? 

Semmi sem lehet tökéletes. De nem panaszkodhatok túl sokat. Homok mindig volt, ahogy zsák is. És hát, a gátnak más nem is kell. Minden szakaszon volt 1-2 szakember, a többiek mind önkéntesek voltak. A Rómain katonákat nem nagyon láttam, csak néha-néha. De ezt a csatát az önkéntesek nyerték meg, szerintem. Fáradhatatlanul töltötték a zsákokat és pakolták rá a gátra. Nem tudom, mi lett volna, ha egyszer csak úgy dönt mindenki, hogy majd a másik megoldja. Szerencsére ez nem következett be, és amíg volt az embereknek ereje, tolták a szekereket a gáton. Kaja és innivaló szinte mindig volt, úgyhogy nincs okunk panaszkodni.

És most mi a helyzet? Igaz, hogy apad már a Duna, de még mindig nagyon magas a vízszint.

A nehezén már bőven túl vagyunk. Ilyenkor nagy markolókkal meg bobcatekkel jönnek, majd egyszerűen felkapják a gátat és elviszik. Sokkal gyorsabb lebontani, mint felépíteni. 1-2 hét, és megint lenn sétálgathatunk a parton.

Te min változtatnál, a jövőre nézve? Vannak esetleg preventív ötleteid?

Hát, azt hadd mondjam el, hogy én mélyen ellenzem a mobilgát építését. Tősgyökeres csillaghegyiként a legrosszabb ötletnek tartom egy ilyen betonoszlopokból álló ronda valami felhúzását. Láttam Szentendrén a mobilgátat, amit a régi korzó helyére építettek. Szerintem ennél rosszabb megoldást nem is lehet választani. Budapesten teljesen egyedülálló egy ilyen gyönyörű és természetes partszakasz. Nyáron szinte az egész város lenn sétálgat a parton, és nem azért mennek le, hogy a betonoszlopokat nézegessenek. Bűn lenne elcsúfítani ezt a partszakaszt. Őszinte leszek, én semmin nem változtatnék, hiszen a gátat megvédtük, még rekord árvíznél is. Az ártéren építkezők pedig tisztába voltak azzal, hogy milyen következményekkel jár, ha odaköltöznek. Első nap beszélgettem egy ott lakóval és kérdeztem tőle, hogy nem zavarja-e. Azt felelte nekem, hogy az, hogy 5 évente elönti őket a víz, nekik megéri, hiszen csodálatos helyen laknak. Őszintén szólva, csak egyetérteni tudok vele, és ő is azon a véleményen volt, mint én, hogy nem szabad egy mobilgátat építeni a Rómaira. Végezetül hadd mondjam el, hogy csodálatos látvány volt látni azt az összefogást, amikor az emberek nap, mint nap kinn voltak a gátakon és fáradhatatlanul dolgoztak. Lehet, hogy másnap már megint mindenki megy a saját dolgára, és nem foglalkozik embertársával, de amikor igazán nagy a baj, igenis mindenkiben felgyullad a tenni akarás lángja. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen közösséghez tartozhatok!