KASZIÁN ÁBEL

Egy rideg novemberi estén menedékként felkerestem a Bárka Színházat, ahol heti kikapcsolódásként Michael West kortárs drámáján borzonghattam, elmélyülve Kálid Artúr, Kardos Róbert, Varga Anikó, Szoták Andrea és Ilyés Róbert játékában, a 2011-ben Junior Prima-díjat nyert ifjú Göttinger Pál rendezésében.

A darab ijesztően realista, tele emberi pillanatokkal, amely okán szükségszerűen komor is. A történetben egy középkorú férfi elméjét látjuk megelevenedni, amint stroke-ja után lábadozik. A színpadképek, akár egy sérült elme víziói, össze- és egymásba folynak, állandóan a valóság és a képzelet mezsgyéjén egyensúlyozva, elmosva a határt az értelem és érzelem között is.

A Bárka színház deszkái azon a péntek estén eleinte stabilnak tűntek. Az előadás alatt azonban azon vettem észre magam, hogy a „hajópadlóval” együtt én is egyre mélyebb süllyedek – ha nem is a szabadesés sebességével, de egy süllyedő hajó méltóságteljes, ám megállíthatatlan merülésével. A fenéken az emberi elme legsötétebb bugyrai vártak...

A darab hangulata, a kezdő szín egy jóféle film noir hangulatát hozza, fájdalmas hangú jazztrombita vonyításával, apokaliptikus látomásként. Az „in medias res” kezdet után a már említett fenékről próbálunk feljutni a levegőre, a történet, mint egy mozaik megannyi apró darabja, apránként áll össze, a valós és elképzelt határán szédelegve. A retrospektív kifejtés hátránya, hogy a kezdettől várt feszültségkeltés – amelyből megtudná a néző, miért izguljon, mire várjon, legyen az jó vagy rossz, minek a beteljesülését várja katarzisként – elmarad. Hozzá kell tenni, hogy a néhány katarzist kiváltó jelenetbe (a kórtermi dialógusok vagy a záró, fehér függönyös jelenet) mindenki beleborzongott.

A színek gyorsan változnak, a kórteremből a lépcső alá, az iskolából az éjszakába. Ezen képek között akad olyan szál, amelynek kapcsolódását a fő eseményláncolathoz nem leltem fel, létjogosultságát megkérdőjelezendő. (Gondolok itt az iskolai jelenetre, ami után sosem tudjuk meg, vajon meddig jutott tanulmányaiban, termő talajra hullottak-e az óvó oktató szavai.) Ezzel együtt erősen felemás érzéseket keltett a darab, a katarktikus pillanatok és az öncélú, a figyelmet le nem kötő, túlzottan elnyújtott jelenetek között.

Összességében elmondható, hogy a darab egészséges „megemésztési” idején túl visszanézve, ahogy felvillannak egyes képei, felkavaró és nyomasztó érzés fog el. Amennyiben ennek elérése volt a cél, az kétségtelenül teljesült.

Természetesen minden külső környezeti tapasztalat, élmény az egyén saját gondolatvilágának, tudásának szűrőjén keresztül formálódik gondolattá és meghatározza, hogy a végeredmény, az érzés, amivel távozik az ember egy elképzelt világból (a színházból), pozitív vagy negatív. A Bárka Színház kreatív módon egy egyszerű teszt elé állítja a függönyelhúzás után ruhatárba igyekvőket: két doboz: „Inkább igen.”, „Inkább nem” felirattal, fölötte „Tetszett?” kérdés, mellette egy tálban fagolyócskák.

Mindenki leadhatja voksát, amely így anonim és végső soron a katarzis beteljesülését (vagy elmaradását) kutatja. Jelen előadás végeztével a negatív „véleményt” megfogalmazók két voksával szemben (közülük egyik jelen írás szerzője) túlnyomó többségbe (legalább hússzoros túlerőbe) kerültek az igenek.

Ennek oka egyrészt a darab minőségében rejtőzhet, másrészt viszont azon beépített (?) ügynökök ténykedésében, akik nézőnek álcázva magukat, belemarkolva a „negatív” gömbbe, abból egy marék golyóbist átmernek a „pozitív”-ba.
(A fagolyóverseny állása egyébként részletesen itt tekinthető meg izgalmas és színes grafikonokon: itt)

Az, hogy ez a momentum ragadta meg a figyelmemet, nem véletlen. Valóban szükség van arra, hogy egymás döntéseit mindenáron felülbíráljuk? Hogy mindenki mindenáron okosabbnak tűnjön a másiknál? Hiába adhatunk le egy szavazatot, azzal az eggyel mindenki másét el szeretnénk törölni? Hol tartunk ma, ahol egy demokráciában még egy kamaraszínház folyosóján is szemrebbenés nélkül megteszik ezt az emberek? Az utóbbi kérdésben rejlő szándékos túlzás ellenére azt gondolom, az elfogadás, a mások véleményének meghallgatása urambocsá’ tanácsainak megfogadása itt kezdődik. Amíg ez a kultúra, és az erre irányuló belső késztetés nem elég erős a többségben, addig sajnos úgy tűnik, az ép elmékben sokszor nagyobb sötétség uralkodik, mint a sérültekben… Kívánom, hogy ne legyen igazam.

A darab egyébként 2011. december 6-án és 20-án is egészen biztosan megtekinthető a Bárka Színházban, szakmai jeggyel mindösszesen 900,-Ft-ért (ez itt nem a reklám helye, hanem maga A REKLÁM), gondolatébresztőnek hét végi borzongásra vagy golyórakosgatásra vágyóknak kötelező darab.