KALÁSZ VERONIKA
Amikor júliusban meghallottam, hogy a messzi Harrods-ban már karácsonyt tartanak, tudtam, valami elkezdődött. A vég esetleg? Talán. Vagy inkább az elkerülhetetlen karácsonyi elmebaj? Ez hihetőbb. Évről-évre hosszabb a rákészülési idő erre az ünnepre, és lassan félő, hogy a húsvéti nyuszi, a Mikulás és a Jézuska közös ünneplésbe kezdenek majd augusztus környékén némi kompromisszum eredményeképpen. De nagyon remélem, hogy ez még a távoli jövő zenéje…
Alapvetően szeretem a karácsonyt. Ez is azt bizonyítja, hogy fellelhető bennem még némi romantika. Sokan ezt inkább giccsnek hívnák, de én ragaszkodom hozzá, hogy romantikának nevezzem. Mert elegánsabban hangzik. Nincs igazam? Költői, nyitva hagyott kérdés…
Tehát összegezve: legkésőbb november végétől kezdődik az ünnepre való rászoktatás széles társadalmi részvétellel. Nem könnyű ellenállni a véget nem érő dömpingnek. Még ha elszántan tiltakozunk is az ünnepi hangulat ellen, mondván, mennyivel jobban is mutatnánk diszkréten melankolikus arccal, megfűszerezve egy csipet depresszióval (mottónk: mi aztán nem hódolunk be a fogyasztói társadalom elvárásainak, vagyis kizárt, hogy élvezzük a szeretet ünnepét!), akkor is elképesztő akaraterő és kitartás szükségeltetik hozzá, amire nem képes ám akárki! De nem ám! Mindenhol apró fények hunyorognak a fákon, tetőkön, ereszeken, lámpavasakon, amik magától értetődően kisharangot/fenyőt/rénszarvast ábrázolnak (mivel ezek olyan „karácsonyos” motívumok, míg például egy prózai traktorforma nem az, mert arról inkább egy mezőgazdasági kiállítás jut eszembe, nem Jézuska ünnepe), Mikulást ábrázoló csokik hevernek halomban a boltokban, Bing Crosby és társai szólnak megállíthatatlanul a rádióban és a bevásárlóközpontokban, mindenhol feldíszített műfák, koszorúk, illetve egyéb kellékek lógnak, na meg persze a kikerülhetetlen narancs- és fahéjillat a levegőben, ami valahogy mindenhol ott van, de itt jegyezném meg, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Vagyis nagy eséllyel beszippant minket az ünnep, ha nem vagyunk résen. Úgyhogy meglátásom szerint egyszerűbb hagyni a dolgokat megtörténni. Engedjük magunkat sodorni a történésekkel. Ki tudja, talán még kisül belőle valami jó is… Például némi legális tojáslikőr reggel 10-kor. Mert ilyenkor még ez is megengedett. De semmi pánik: ízlés szerint fel lehet cserélni ezt az alkoholtípust bármely másra.
A karácsony mentségére pozitívumként elmondható, hogy négy adventi vasárnap készíti fel az ember lányát négy, hosszú héten keresztül a több napos féktelen ünneplésre (hogy szokjuk a kikerülhetetlen hízás gondolatát). Mert a karácsonyozást nem lehet CSAK ÚGY elkezdeni mindenféle „edzés” és bemelegítés nélkül! Felkészülés hiányában még a végén szívrohamot kapnánk a túlzott érzelmektől (vagy a százhuszonnyolc darab zselés szaloncukortól egy ültő helyünkben). A tévécsatornák öntik a nyakunkba a tökéletes családi idillt ábrázoló reklámokat, amitől az ember elbizonytalanodhat egy pillanatra: sütni vagy nem sütni? Ha nem sütök most rögtön, de azonnal három tepsi mézeskalácsot, csokitallért, vagy valami más, hizlaló édességet, akkor egyszerűen nem lehetek/leszek jogosult részt venni az össznépi ünneplésben? Létezik ez a verzió? Reménykedem, hogy nem. Mivel nem tudok sütni… Vagy talán mégis tudok, de inkább nem akarom büntetni a környezetemet a próbálkozásommal? Nézőpont kérdése… De eszméletlen jártassággal tudok fát díszíteni. Az is valami. Korántsem könnyű harmonikus karácsonyfát varázsolni egy kicsit lestrapált fenyőfából, amiről lerí, hogy több lelkesedéssel vette volna tudomásul a tényt, hogy maradhat a földjében, és még egy darabig bámulhat két másik fenyőt, minthogy izguljon azon, vajon ki fog-e gyulladni egy rosszul felhelyezett csillagszórótól, vagy hogy mikor kezdenek el potyogni a tűi, elég dekoratív lesz-e a gyertyafényben, és ehhez hasonló problémák. Mi csak azt hisszük, hogy karácsonyfának lenni egyszerű dolog…
Visszatérve az ünnepre, meg kell említeni az elkerülhetetlen stresszt. Mert lássuk be, ilyenkor egy háziasszonynak kijut ebből az érzésből bőven. De ha még nem vagyunk gyakorlott házitündérek, akkor is van min izgulni. Kinek mit adjunk/készítsünk/vegyünk, ha egyáltalán akarunk, vajon hogy fog sikerülni A bejglink, ha összekaparjuk minden bátorságunkat egy bejgli-próbálkozáshoz, majd továbbgondolva a dolgot és minden eshetőségre felkészülve elmélázunk, vajon lehet-e még 23-án kész bejglit venni, aztán hogy mennyire legyen kivilágítva rezidenciánk, mű vagy igazi fát akarunk-e, el lehet-e intézni a kötelező karácsonyi táplálék-bevásárlást negatív idő alatt, mi a bánatért főztünk annyit és annyifélét, ami bőven elég lenne egy kisebb város közétkeztetésére egy hónapig, stb.
Egy másik lényeges részről is szót kell ejteni. A dekoráció. Kényes kérdés. Aki családi házzal rendelkezik, esetleg túlzásokba eshet dekorálás terén. Ha díszkivilágításunk felkapcsolása levágja a biztosítékot, és áramszünet lesz több kilométeres körzetben, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy talán hangyányit túlzásba estünk, és számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy záros határon időn belül meglincsel a felbőszült szomszédság.
Nem árt szót ejteni egy kevéssé vonzó tevékenységről. Számomra az egyik legkevésbé várt rész a csomagolás. Mivel a nagybátyám már kora gyerekkoromban elmagyarázta, hogy szó sem lehet pazarlásról, így én abban a szellemben éltem át az ünnepet, hogy a csomagolópapír időtálló érték, amit nem tépünk-szaggatunk, hanem csak szép finoman bontunk, bármekkora legyen is az izgatottság, majd végül kivasalva eltesszük. Vagyis olyan papírt kell venni, ami még évek múlva is vállalható, mert lehet, hogy sok ajándék fog még benne megfordulni. Én személy szerint szentestére hagyom ezt a tevékenységet, mert szeretek veszélyesen élni. Elég annyit mondanom: a cellux és én bonyolult kapcsolatban vagyunk egymással, aminek nem része az együttműködés. És erre szeretek két órával ajándékosztás előtt rádöbbenni. És arra is, hogy nem sok esélyem van időre elkészülni. Igen, minden évben meg tudok lepődni. De hiszen egy tisztességes pánikroham nélkül honnan támadna ünnepi hangulatom? Egy vigaszom azért van: talán évek múlva felfedezem az ajándék zacskókat, és rövidre zárom ezt a probléma-forrást.
Ha karácsony, akkor rokonjárás. A rokonjárás az ünnep elkerülhetetlen velejárója. Tetszik, nem tetszik, ez van, ezt kell szeretni. Ez az évnek azon időszaka, amikor eszünkbe jut, hogy léteznek emberek, akik valamilyen misztikus-rejtélyes okból kifolyólag hasonló génállománnyal rendelkeznek, mint mi, és ha ez még nem lenne elég, a szeretet ünnepének közeledtével ráadásul még a látóterükbe is kerülünk. De hát ez is olyasmi, amit fogat összeszorítva túlélünk, és ami eszünkbe juttatja, hogy elkezdhetnénk értékelni azokat a napokat, amikor elég, ha messziről szeretjük őket. December 25-e a nap, amikor kezdetét veszi a kilincs-nyomorgatás. A család nagyságától függően ez változó hosszúságú időszak lehet az életünkben, természetesen tele izgalmakkal. Lehet izgulni, hogy vajon melyik kiskorú esik bele a karácsonyfába, megfelelő-e a töltött káposzta a kritikus tömegnek, ki fog annyi alkoholt fogyasztani, hogy nekiáll mélyenszántó beszélgetést folytatni a fikusszal, és egyéb ilyen rémületes szituációk. De akkor is. Éljen a karácsony!
Ezeket átgondolva nagy esély van rá, hogy mire valóban az ünnep közelébe érünk, ellenállhatatlanul elkezd vonzani minket az emigrálás gondolata valami messzi, napfényes, hó-, jég- és rokonmentes helyre, ahol a karácsonyi életérzés kimerül abban, hogy kivételesen piros bikinit veszünk a strandra.
Mint mondtam, alapvetően szeretem a karácsonyt. És úgy döntöttem, hogy idén is hagyom magam beszippantani a karácsonyozásba. Hiszen miért ne?
