SZABÓ LEVENTE
Húsz évvel ezelőtt – 1991. november 16-án – az MTV képernyőjét figyelők történelmi pillanatoknak lehettek tanúi. A közszolgálati televízió ugyanis aznap este a rendszerváltáskori magyar belpolitika egyik legforróbb témájával foglalkozott: az igazságtétel kérdésével. A tévévita két résztvevője Pető Iván (SZDSZ akkori elnöke), illetve Kónya Imre (az MDF frakcióvezetője) volt, a diskurzus pedig arról folyt, hogy a mindössze tizenkét nappal korábban elfogadott Zétényi-Takács-törvény vajon betöltheti-e azt a feladatot, amelyre szánták, és alkalmas-e a történelmi bűnök, bűnösök feltárására – avagy ezzel szemben, az említett jogszabály egész egyszerűen erre alkalmatlan, és csak felesleges társadalmi feszültségeket gerjeszt. Nem nagyon tudnék olyan jogszabályt mondani a rendszerváltást követő jogalkotás termékei közül, amely olyan fontossággal bír, hogy szinte saját identitást „kreált” magának. A Zétényi-Takács-féle törvény ilyen; még a jogászok sem tudnak rá másként hivatkozni, holott az előterjesztőkre hivatkozni egy törvény kapcsán nem nagyon – vagy csak ritkán – szokás.
A majd kétórás tévévita egyébként óriási érdeklődést keltett és igazi politikai botránnyá dagadt 1991-ben, és elég fontos hatást gyakorolt a hazai politikai élet azt követő dinamikájára is. A műsort húsz évvel később végignézve is látható, hogy nem egyszerű polémia zajlott a stúdióban, hanem komoly, a társadalmat is felrázó vita. És bár a vitázók hozzáállása – a mai politikai viták színvonalához képest meglepően kontrasztos módon – végig az elvárható vitastílus keretei között maradt, a nézőközönség bekiabálásai azt bizonyítják, hogy a téma már akkor igen súlyos érzelmeket hozott elő az emberekből.
A történet talán ismert minden joghallgató számára, de azért röviden elevenítsük fel: az említett előterjesztők javaslata alapján az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett, egyes, az elkövetéskor hatályos törvények szerint is üldözendő bűncselekmények (hazaárulás, szándékos emberölés, halált okozó testi sértés) büntethetőségének elévülése ismételten elkezdődik abban az esetben, ha az állam az említett időszakban, politikai okokból nem tudta érvényesíteni büntető igényét. A törvény tehát ezzel (az elévülés nyugvásának kimondásával) akarta megteremteni a lehetőséget arra, hogy a kommunizmus bűnöseit bíróság elé állítsa. A Zétényi-Takács-féle javaslat ennek megfelelően, szó szerint „kiverte a biztosítékot” a hazai médiában. Sokan felháborodtak, sokan pedig a javaslat mögé álltak, mondván, Magyarországnak is számot kell adnia a kommunizmus bűneivel. Az akkori parlamenti ellenzék is rendkívül megosztott volt a kérdésben: voltak olyanok, akik akartak igazságtételt, de a formáját elutasították (szinte az egész SZDSZ tartózkodott), de akadtak olyan frakciók is, akik eleve az egész ügyet elvetették (FIDESZ és MSZP). Az igazságtételi törvényre végül a köztársasági elnök előzetes normakontrollt kezdeményező indítványa alapján az Alkotmánybíróság tett pontot: a testület alkotmányellenesnek ítélte, és kimondta, az igazságosság nem érvényesíthető a jogbiztonság kárára. Akkor sokan azt mondták, csak a Zétényi-Takács-törvényt semmisítette meg az Alkotmánybíróság, az igazságtételnek nem szabta gátját. Húsz év után azonban azt látjuk, hogy ugyan vitázhatunk arról, hogy kinek a felelőssége, de a tényleges igazságtétel végülis teljesen elmaradt.
Hétfő este az OSA Archívum szervezésében megpróbálták ezt a vitát feleleveníteni a két eredeti résztvevővel, valamint Horkay-Hörcher Ferenc egytemi tanár, Révész Sándor újságíró és Ungváry Tamás történész közreműködésével. A diskurzus még mindig ugyanarról szólt: mi változott húsz év alatt? Sikerült-e vajon levonnia az ügy konzekvenciáit a politikai elitnek? Jól döntött-e az Alkotmánybíróság, amikor a törvényt megsemmisítette? A beszélgetés apropójául nem csak az szolgált, hogy az említett vitát húsz évvel ezelőtt folytatták le, hanem az is, hogy a januárban hatályba lépő Alaptörvény új átmeneti rendelkezései között az Országgyűlés lehetőséget kíván adni az igazságtételre, immáron úgy, hogy az elévülést alkotmányos szinten zárják ki a kommunizmus bűneinek esetében (erre egyébként az Alaptörvény preambuluma is utal). Ráadásul ezzel párhuzamosan, nemzetközi jogi kötelezettségeink alapján is törvényt alkotnak, amellyel az emberiesség elleni bűncselekmények el nem évülhetőségét mondják ki (ez az Alkotmánybíróság 1993-mas határozata alapján alkotmányos megoldás lehet).
A beszélgetést Pető Iván kezdte, aki azt mondta, még húsz év után is úgy látja, helyesen tették, hogy a Zétényi-Takács-törvényt ellenezték. Pető szerint a választók egyértelműen véleményt alkottak az MDF kormányzásáról és az igazságtételről is 1994-ben, amikor kétharmados többséghez segítették az MSZP-SZDSZ koalíciót. A politikus ma is úgy látja, az igazságtételre bizonyos keretek között ugyan szükség lett volna, de ennek semmiképpen nem jogi eszközökkel kellett volna nekikezdeni.
Kónya ezzel szemben úgy látja, az igazságtétel elutasítottsága, avagy el nem utasítottsága nem mérhető a szavazatok arányában. Ezt bizonyítja az is, hogy a vita a mai napig él, és ugyanígy ma is élnek olyanok, akik a kommunizmus bűnöseinek tekinthetők, mégsem vonja őket felelősségre senki. Az MDF is jogállamot szeretett volna 1990-ben – de ez a véleménye szerint nem jogállami kérdés, mivel az ellenzék inkább a kormánybuktató hangulatra játszott 1990-ben, ehhez pedig kiváló eszközül szolgált az igazságtételi törvény elutasítása. Németországban, Csehországban gond nélkül átment az ottani alkotmánybíróságok szűrőjén az igazságtétel, és ez alapján hiszi, hogy itthon is megfelelő volt a kezdeményezés. Kónya kifejtette azt is, hogy a mai napig heves indulatokat vált ki az igazságtétel és bár már akkor is egyetértettek abban, hogy ez nem a politikai vezetők felelősségre vonását jelenti, az emberek fejében mégis az a képzet jelent meg, hogy az MDF boszorkányüldözésbe kezdett. A boszorkányüldözés emlegetése nem volt jogos, mivel a törvény csak három bűncselekményre határozta meg az „el nem évülést”, de még ezek esetében is a bíróságok mérlegelésére bízta volna azt, hogy a büntetéseket akár korlátlanul enyhítsék. Az, hogy 1994-ben Horn Gyula miniszterelnök lett, bizonyítja, hogy a volt politikai elit felelősségre vonását az emberek sem akarták; az igazi hangsúly a közvetlenül is bizonyítható ügyeken (sortűzperek, ÁVH, stb.) lett volna.
Pető szerint sokan a jobboldalon máig a rendszerváltás elrontásának bűnbakjának tekintik az igazságtétel elszalasztását – téves módon. Azzal érvelt tovább, hogy míg az igazságtétel elmaradt, az Országgyűlés húsz év alatt nem adott arra lehetőséget, hogy a titkosszolgálatok munkáit feltárják, és bár az anyagok egy része kutatható, a többi posztkommunista országhoz képest nagyon kevés nyilvánosságot kap az előző rendszer kutatása.
A rövid vitát követően Horkay-Hörcher Ferenc szólalt fel, aki elmondta, hogy a vitázók mára politikai ikonokká váltak és mint ilyenekről, majd a történelem fogja a verdiktet kimondani. Horkay-Hörcher szerint máig kísért minket az igazságtétel problémája, s erről ugyan tisztességes vita folyt, de a politika nem találta meg a szót az emberekkel. Velük ugyanis nehéz volt megértetni azt, hogy a jogállamiság fontosabb, mint az igazságosság mércéje, ezt az emberek nem tudták hova tenni. Talán egyfajta „nemzeti megbékélésre” lett volna szükség, amelyet elmulasztottak 1989-ben azzal, hogy a pártok nem alakítottak nagykoalíciót. Végül Kemény István egy versének szavalásával zárta beszédét.
Révész Sándor arról beszélt hosszas felszólalásában, hogy az igazságtételt csak nagy feszültségek keltése árán lehetne megcsinálni, és a rendszerváltáskori elbukását is tulajdonképpen az okozta, hogy a kormánypártok (ezen belül is az MDF) mögött igen ingatag volt az összetartás, gondoljunk csak Csurka kiválására vagy arra, hogy az MDF szavazótáborában is rengeteg posztkommunista választó volt. Az MDF és az SZDSZ is azért harcolt, hogy a választók körében nagyobb antikommunistának tűnjön, ez pedig ahhoz vezetett, hogy 1994-ben az MSZMP utódpártja nyerte meg a választást; ez a retorika nem tetszett a választóknak.
Ungváry Krisztián történész szerint a holokauszt kapcsán fel sem merülhetne, hogy a büntetőhatalmát ne érvényesítse az állam, ott igen szigorú álláspontot képvisel. Ezzel szemben a kommunizmus bűnei kapcsán máig arról folyik a vita, hogy legyen-e egyáltalán eljárás, ráadásul a megismerést is ellehetetlenítik. 1994 óta lehet nagyjából kutatni a témát, de ez alapján sem látnak elég tisztán: csak Ungváry ellen tizenöt eljárást folytattak le az utóbbi húsz évben, legutóbb például azért ítélték el, mert történészi kutatásai alapján ügynöknek nevezett egy politikust (ezért pénzbüntetésre ítélték, aminek kifizetésére a facebookon gyűjtött pénzt). Amíg erre nincs megoldás, addig ez a témának a „mismásolása” marad.
Az este konklúziója, hogy igazán a mai napig sincsen igazán széleskörű egyetértés arról, hogy mi is volna a helyes és követendő álláspont az igazságtétel kérdésében. Bár az Országgyűlés úgy tűnik, egyszer, s mindenkorra le fogja zárni a kérdést (sőt, az egyezmény átültetése kapcsán ehhez még konszenzusra is van esély), mégsem mehetünk el amellett, hogy 2011-ben már csak alig vannak néhányan azok közül, akik 1990-ben még felelősségre vonhatók lettek volna. A jövőre nézve az volna a legjobb, ha a korrekt igazságtétel mellett, minél szélesebb körben lehetőséget biztosítanának arra, hogy mind a kutatók, mind az érdeklődő állampolgárok feltárhassák az előző rendszer titkait, amely talán elősegítené a tisztánlátást és a korrekt közbeszéd folytatását.
