HAJDU RITA

Paládi József „A bánat hegedűje” című novelláskötete 2006-ban jelent meg először, második, bővített kiadását 2008-ban kaphatták kézhez az olvasók a Dunapress Kiadó jóvoltából. Maga a szerző ismert és elismert újságíró, a „Kereső” című lap főszerkesztője. A kötetben foglalt művei két-három évtizeddel ezelőtt íródtak, s a nyolcvanas évek világát idézik egy teljesen más nézőpontból.

Amikor olvasok egy könyvet, mindig a végén kezdem el - furcsa szokás, bár szerintem nem vagyok ezzel egyedül: felcsigázza az ember fantáziáját, és akarva-akaratlanul feltesszük a kérdést, hogy az adott szituációhoz hogyan fogunk eljutni. Paládi könyvében az utolsó mondatokban egy férfit galambok repítenek a csillagok felé.

Először úgy éreztem, hogy egy Saint-Exupéry-könyvet fogok elolvasni, s ez vegyes érzelmeket váltott ki bennem: „A kis herceg” nagy szívügyem, de féltem is, hogy ez egy rossz utánzat lesz. Őszintén bevallom, hadilábon állok a kortárs művészekkel, nem mindig tetszik a túlzott modernség, néha csak erőlködést érzek a műveik mögött, de ezzel a kötettel nem így volt. Amint belekezdtem az első novellába, minden kettősségérzetem elszállt.

A kis történetek a szocializmus légkörébe belefásult kisemberek életéből ragadnak ki egy-egy pillanatot: taxisok, takarítónők, a munkásszálló lakói, alkoholisták és persze az aluljáróból a csillagokba szálló galambos. Tulajdonképpen nem egyedi eseteket ír le Paládi (az is egy külön téma, hogy abban az oly’ távolinak tűnő időszakban volt-e valami egyedi egyáltalán…), a hétköznapiság hatja át boldogságkereső emberek napjait, a jól bevált, vagy éppen jól beváltnak tűnő napi rutin.

A taxisok Budapest fórumai: bizalmi partnerek egy-egy út erejéig: ami a kisautókban történik, az ott is marad. Egyúttal minden egyes novellában a nagyváros bizonyos szegletét járjuk be. A környezetfestés nagyon jó, hiszen vidéki lévén lassan kezdett összeállni a térkép a fejemben a fontosabb helyekkel (kocsmákkal) kiegészülve.

Ha össze kéne valamivel hasonlítani, talán a klasszikus Egypercesekkel tenném: aki szereti Örkény humorát, annak bátran ajánlom „A bánat hegedűje” című kötetet. Ám a novellák végkifejlete kicsit más. Míg az Egypercesek a lehető legmeghökkentőbb csattanóval zárulnak, Paládi József lezárásai inkább elgondolkodtatnak, ugyanis a taxis fórumok és az alkohol mámora mögött mindig ott van az idegesítő valóság (ami sajnos egy megváltoztathatatlan tényező): másnap reggel dolgozni kell menni, különben közveszélyes munkakerülőkké válhatunk, de ha kiskaput keresünk, ki is ugorhatunk a másodikról – véleményem szerint ez elég drasztikus módja a lázadásnak.

Kicsit reflektálnék egy korábbi írásra és örökké felmerülő dilemmára: megteheti-e a joghallgató, hogy szorgalmi-, vagy vizsgaidőszakban szépirodalmat olvasson? Szerintem, ha ezt a könyvet választjuk, akkor bármiféle lelkiismeret furdalás nélkül azt a választ adhatjuk, hogy igen!

Amikor már azon kapja magát az ember, hogy hobbiból ragozza a latin igéket hazafelé menet, jólesik kicsit kikapcsolni az agyát. Ezek a novellák tökéletesek arra, hogy amíg a Fővám térről a Haller utcáig eldöcög a 2-es villamos, bepillantást nyerjünk például Rózsi bácsi (személyes kedvencem) napjaiba.

Végezetül ajánlom mindenkinek, aki vissza akar emlékezni egy messzinek tűnő időszakra, aki meg akarja érezni a munkásszállók rideg illatát, vagy éppen a fülledt kiskocsmák borgőzös levegőjét, vagy csak meg akarja hallgatni a munkásszálló mosdójából hangzó hegedűszólót.