A. B. CHRONOS

Képregényből filmet készíteni bizony kockázatos feladat. Már a könyvadaptációknál sem rózsás a helyzet, hiszen ha sikeres könyvről van szó – márpedig mi mást filmesítenének meg –, a sok rajongó jobban oda fog figyelni a történetre, mint egy átlagos mozifilmnél. A képregényadaptációk esetében pedig még rosszabb a helyzet, hiszen itt már nem csak a történet, de a látvány is adott, vagyis a rendezőnek még inkább kötve van a keze. Ahogy én tapasztaltam, a rendezők két irányból szokták megközelíteni az ilyen projekteket; azonban mindkét irány rizikós.

Az alávetéses rendező gyakorlatilag teljesen igyekszik visszaadni a képregények varázsát, lehetőleg minél kevesebbet módosítva az ismert történeteken is, hogy a rajongók ne legyenek csalódottak. Ez abból a szempontból jó, hogy így lesz egy biztos réteg, aki meg fogja nézni az adott alkotást (nem véletlen, hogy így elburjánoztak a képregény adaptációk mostanság), viszont egyrészt az újdonság hatása hiányozni fog, másrészt megvan rá az esély, hogy a fanokon kívül más nem érzi majd át / érti meg a történetet, így a biztos bázison kívül nem lesz nagyobb a bevétel. Természetesen elsülhetnek az ilyen filmek nagyon jól is, jó példa erre például Zack Snyder 300 és Watchmen: Az őrzők című filmjei, amik nagyon kis változtatással, de visszaadták az eredeti képregény világát és történetét is (hozzáteszem, azok a kis változtatások azért erősen belekavartak a történetbe, ily módon kreálva a spártai politikus asszonyt – ezt még leírni is fáj –, vagy téve értelmetlenné Bubastis létezését).

A képregények megfilmesítésekor akad még a reformer rendező, aki a dolgot a másik végéről fogja meg: a történetből kiszedi az összes sallangot, meghagyva azt a minimumot, amiből még felismerhető nagyjából az adaptált képregény és egy teljesen más helyre vagy idősíkba illesztve létrehoz egy olyan hibridet, ami mind a fanoknak mind a nagyközönségnek tetszeni fog, de csúfos bukás is lehet a vége. Ilyenből is akad példa, kezdhetnénk rögtön a – véleményem szerint túldicsőített – új Batman sorozattal Christopher Nolan feldolgozásában vagy ilyenek az X-Men filmek Bryan Singer feldolgozásában. De ez az út sem rejt kevesebb bukkanót, hiszen itt is megvan rá az esély, hogy pont a kellő hatás ellentétje valósuljon meg: nemcsak a rajongók, hanem a többi néző is elkerüli a filmet, annyira művészi / borzalmas lett. Ilyennek számított anno a Dredd bíró is, mely bár véleményem szerint annyira nem volt rossz húzás (hozzáteszem: nem ismerem a képregényt túlzottan), mégis borzasztó nagyot bukott a mozi pénztáraknál. Részben emiatt nem is mertek sokáig hozzányúlni (lám, a rossz filmek is érinthetetlenekké válnak egy időre), csak a 2010-es évben kezdték újragondolni motoros igazságosztónk filmes karrierjét.

Most, hogy megvan a rendezőnk és talán tudja is, mit csinál, már csak egy akadályt kell legyőznie a film elkészítése során, mely egyben a leghatalmasabb is: a pénz birtokosait, a producereket. Hollywood eme gyöngyszemei, akik vagyonukat úgy halmozzák fel, hogy a kevés pénzből készült filmekből nagy bevételt kaszálnak, bizony igencsak hajlamosak azt képzelni magukról, hogy ők – képviselvén a filmnéző tömegeket – tudni fogják, mitől dől a lé, vagyis hogy kellene kinéznie a filmnek. Ennek eredményeként született sok eleve rossz ötletből még nagyobb bukás és sok ígéretes indulásból is szintén nagy bukta. Ez utóbbi kategóriával pedig meg is érkeztünk cikkem valódi tárgyához, a nagy várakozással kísért, ám annál nagyobbat csattant ifjú képregény adaptáció-titánhoz: a Zöld Lámpáshoz, melynek neve angolul (Green Lantern) azért jobban cseng.

Azért feltételezem, hogy itt is a pénz beszél elve rontotta el az egyébként marhára nem passzoló – James Bond filmjeiről elhíresült – rendező, Martin Campbell mókáját, mivel a film nagyjából annyi potenciált rejt magában, mint amennyi ökörséget. Látszik, hogy készítői felkészültek a témában, azonban sikerült mégis egy olyan kesze-kusza filmet összehozniuk, amely a nézőből három féle reakciót válthat ki:

A karaktert nem ismerő nézőből: „Mi van? Egy zöld ruhás manus repked mindenféle űrlénnyel, hogy megküzdjön egy sárga ruhás manussal miközben egy felfújt fejű fickó kerülgeti a nőjét? Ez hülyeség.”

A rajongóból: „Mi van? Ez nem is így volt! Ez nem is állt kapcsolatban azzal. Ezek nem is ismerik egymást! Ez nem is ott zuhant le! Ez egy hülyeség.”

Míg a – Cartoon Network csatorna segítségével – részlegesen felkészült nézőből: „Há’ ez meg miért nem néger? Ez egy hülyeség.”

Ez utóbbi témát nem érintem ugyan – megteszem azt egy másik cikkben –, de megpróbálom röviden összefoglalni, mik a negatív és pozitív (igen, kivételesen vannak neki ilyenek is) tulajdonságai eme produkciónak. Szokásomhoz híven előbb a negatív tulajdonságokat taglalom.

A kritika folytatása - terjedelmi okok miatt - erre a linkre kattintva érhető el.