KALÁSZ VERONIKA

A nyár sok szempontból csupa nagybetűs évszak. Mit magyarázzam, még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne várta volna türelmetlenül már márciusban. Az öltözködés nem tart órákig, nem szükséges pepecselni a hajunkkal, mert magától megszárad, nem kell azon agonizálni, hogy vajon jó ruhákat vettünk-e fel (mert mi lesz, ha beltérben megsülünk, kint meg megfagyunk) a reggeli elalvás okán.

További előny a sok ingyen D-vitamin, az esti 7 órás napsütés (pláne, ha valaki skandináv államban él), a zöld környezet, és még sok más pozitívum, mint például az elkerülhetetlen nosztalgia augusztus utolsó napjaiban kortól-nemtől függetlenül (bár például nálam ez bármikor bekövetkezhet, nemcsak ekkor). Most is rám tört egy ilyen hullám, és felidéződtek emlékek…

A NYÁR együtt jár kültéri programokkal, mint például szalonnasütés, vagy grillpartik. Egy sütögetéses estén kötelező beszerezni némi füstszagot, na meg hagyma-és zsírszagot, tehát az elvárt „illatminta”: senki nem mer a közelünkbe jönni, aki nem velünk volt. A csapatépítés így maga a tökély!

Emlékezzünk csak vissza gyerekkorunk osztálykirándulásaira és nyári táboraira, ahol a szalonnasütés elvárt program volt! Az osztálykirándulások rendszeresen a tanév utolsó napjaiban „törtek” be életünkbe hagyományos helyszínekkel (hosszú évekig a Balaton volt minden ilyen tervnek az alfája és omegája, legalábbis a budapestieknek biztos), hagyományos programokkal, és a kötelezően hozandó dolgok listájával. El lehet-e felejteni ezeket a listákat? Tisztálkodó szerek, hálózsák, szúnyogriasztó, elemlámpa (esti kirándulás kiegészítéseként), akik extrém helyre mentek, azoknak tanácsos volt evőeszközt és sátrat is vinni, aztán pénz, gumipapucs, fürdőruha, és egyebek, még sorolhatnám a végtelenségig. A nyári táborok már a szünetben kezdődtek, és sokszor valamilyen sport, tantárgy (ijesztő, hogy vannak emberek, akik ilyenkor is matekoznának), vagy tevékenység köré szerveződtek, de alapvetően ugyanaz vonatkozott rájuk, mint az osztálykirándulásokra.

Kizárásos alapon a vonat mindig iszonytató korán indult (akkor, amikor mostanában néha ágyba kerülünk), általában a tőlünk legmesszebb található pályaudvarról, tehát a késős diákoknak korábbi időpontot kellett mondani, nehogy lemaradjanak a közös vonatozásról, és BIZTOSAK lehettünk abban, hogy bármennyire is koncentráltunk, valami otthon maradt (de ez már Murphy-t idézve csak ott derült ki).

A vonatút maga volt egy akciófilm, a megérkezés enyhe sokkjával megkoronázva. Ugyanis azt is le lehetett fogadni, hogy a megállótól még „egy pár perces séta” vár ránk. Mire izzadva, leharcolva, lestrapált vállakkal megérkeztünk, már senkit nem érdekelt a szállás minősége. Már sok héttel a kirándulás előtt, de a vonatúton még egyszer utoljára letárgyaltuk, hogy ki kivel lesz egy szobában, és a helyszínen már csak az ágyak elosztását kellett kiharcolni.

Az időjárásért külön imádkoztunk, mert, lássuk be, a Balaton elég unalmas esőben/viharban. De ha szerencsénk volt, akkor lehetett fürdeni, na persze csak pár percet, mert június elején elég hamar kockára lehet fagyni a 20 fokos vízben (nyilván a nyári táborosok ilyen szempontból előnyben vannak), aztán opció volt még a számháború, a foci, a tollas, és el lehetett menni a boltba elverni a zsebpénzt chipsre, fagyira, csokira, és más hasonlókra.

Persze volt tábori rend is, néha olyan horror dolgokkal, mint a reggeli torna szó szerint a harmatos fűben, a szobaellenőrzések, vagy a 9 órás takarodó, de ezeket is kibírtuk összeszorított fogakkal. A klasszikus napközit idéző reggeli-ebéd-vacsora háromszöget a „köztes” étkezésekkel ki lehetett bírni, szóval probléma egy szál se! A szalonnasütés estéjén meg aztán pláne degeszre ettük magunkat, úgyhogy utána garantáltan nem voltunk pár napig éhesek.

Néha előfordultak törekvések műveltségünk és látókörünk szélesítésére, de ezek általában kudarcba fulladtak. Hiszen ott állt egy egész nyár a felejtésre, akkor majd pont a kiránduláson fogunk koncentrálni és művelődni! Ezért volt tanácsos inkább tapasztaltabb kísérő tanárt választani, akinek ilyen elképesztő dolgok már eszébe sem jutottak.

Volt egy jelentős kérdés, mégpedig, hogy mégis hogyan és hányszor kommunikáljunk az otthon maradottakkal. Elárulom: én erre nem találtam optimális megoldást… De más is gondban volt ezen a téren, úgyhogy nem lógtam ki a sorból.

Tegyük fel, hogy megúsztuk a tábort különösebb testi-lelki traumák nélkül, és eljött a hazaút napja. Ennek a napnak is meg volt a maga szépsége: a pakolás. Én személy szerint képtelen voltam a hálózsákomat egyedül becsomagolni, tehát pár óra után garantált volt egy sírógörcs. A kötelező stresszről nem is beszélve, hogy vajon időközben mitől vettünk búcsút tudtunkon kívül, mit nem veszünk észre pakolás közben, ami aztán ott marad örök mementóként, és ehhez hasonlók. Korántsem egyszerű egy gyerek élete, egy tábor komoly logisztikai feladat!

Miután visszaküzdöttük magunkat a peronra, és elterültünk helyünkön, mindenki nekiállhatott álmodozni, hogy vajon milyen ínycsiklandozó fogásokkal várják otthon a nagyon hiányzó gyereket. A másik csodás dolog az volt, hogy akkor még nem nekünk kellett azt a halom szennyest kimosni, és helyére rakni a holminkat. Ó, azok a boldog szép napok…!

Összességében minden ilyen élmény megszínesítette életünket, és évekig lehetett a viccesebb/kínosabb részeket emlegetni. Mármint egymás közt, de még véletlenül sem a felnőttek füle hallatára… Ugye?