Kalózkodás. Mint egy tóba dobott kő, hullámfodrokat vetve maradéktalanul érintette a világ egészét és nincs egyén, aki ne találkozott volna vele valamilyen formában. Tértől és időtől eltekintve államok fejlődésének biztos pontja a kereskedelem, akár azon államok számára, amelyek egymás szomszédságát élvezik, akár azoknak, melyek a földgömb más-más féltekéjén helyezkednek el. Így főként a kereskedelmet, valamint az embereknek mind szubjektív, mind objektív biztonságát fenyegető kalózkodás ellen az egész világnak fel kell lépni. Napjainkban is e problémával küzd a Szomália melletti Guineai-öböl, amely nagyjából 6000 kilométernyi partszakaszával az egyik legjelentősebb szállítási zóna a kontinensek közötti kereskedelmet illetően. A támadások éves szinten megközelíthetik a száz esetet, és ennek akár többszörösét is mutathatja a tengeren ejtett foglyok száma. A kalózkodást első olvasatra nyílt vízen történő egyfajta fosztogatásként definiálnánk, de a technikai fejlődés miatt ennél tágabban kell értelmezni.
„Az államok között büntetőjogi együttműködés egyetlen érdemi esetét a kalózokkal szembeni fellépés jelentette, […]”
A kalózkodás elleni fellépés egyetemes szintű mérföldköve az 1794. évi Jay-szerződés, amiben az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kötelezték magukat a kriminalizálásra: „[…] szerződő fél nem csak azt utasítja el, hogy bármilyen kalózokat bármelyik kikötőjükbe, vagy városukba, vagy megengedjék, hogy lakosaik közül bárki fogadjon, védjen, bújtasson, rejtsen vagy segítsen nekik bármilyen módon, hanem minden olyan lakost, aki ilyen cselekményekben vagy bűncselekményekben bűnös, méltó büntetésre ítélnek. És minden hajójukat az általuk elvitt és az említett felek bármelyikének kikötőjébe hozott árukkal vagy árucikkekkel együtt lefoglalják, […], és vissza kell adni a tulajdonosoknak vagy […] ügynökeiknek (a tulajdon bizonyítására először megfelelő bizonyítékot kell szolgáltatni a tengerészeti bíróság előtt) […].”
Mindezek mit sem értek amíg az államok bírtak a kalózlevél kibocsájtásával, ebből adódóan a formálisan kalózkodásnak mutatkozó cselekmény nem minősült bűncselekmények. A kalózkodással szembeni következő fellépés az 1856. évi Párizsi nyilatkozattal történő kalózlevelek betiltása volt. Ez a nyilatkozat egy csomagmegállapodás volt, amiben Nagy-Britannia szélesebb körű jogokat fogadott el, köztük volt a kalózkodás eltörlése is.
XX. század végére ismételten felütötte fejét a kalózkodás a Szomáliában történtek miatt, amely nemzetközi szinten olyannyira elburjánzott, hogy a Nemzetközi Szervezetek Egyesülete (továbbiakban: ENSZ) elgondolkodott egy külön, a kalózok számára létesített bíróság felállításán, ami végül nem valósult meg.
A fent olvasottak alapján megállapítható, hogy a kalózkodással szemben való fellépés több száz évre nyúlik vissza, így elfogadottá vált az egyetemes joghatóság gyakorlása. Tehát a kalózkodás elkövetőinek felelősségre vonására elsősorban a nemzeti fórumok lennének megfelelőek, az univerzális büntetőhatalmuk miatt. Tekintve a kalózkodással fenyegetett államok helyzetére ennek megvalósítása nagy kockázatokat hordoz abból adódóan, hogy az államapparátus egy része – különösen a hatóságok – már a kalózok oldalán állhatnak. Ezentúl nem csak az érintett és a többi szomszédos állam érdekében áll a kalózkodás felszámolása, hanem az egész nemzetközi közösség javát is ez szolgálná leginkább. Az ENSZ Alapokmánya értelmében különösen a Biztonsági Tanácsnak a béke érdekében tett lépéseire kell figyelmet fordítani.
Egy esetleges kalózok által fenyegetett szituációban - amelynek elhúzódása a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának veszélyeztetéséhez vezethet - a felek először tárgyalás, kivizsgálás, közvetítés, békéltetés, választottbírósági, bírósági eljárás vagy egyéb békés eszközök útján tartoznak megoldást keresni.
A legkedvezőbb megoldás esetén az érintettek elindulhatnak a diplomáciai úton, amely magában foglalja a közvetlen tárgyalást, békéltetést és a jószolgálatot, közvetítést, ténymegállapítást vagy valamely nemzetközi szervezethez fordulását. Ilyen feszült helyzetben érdemesebb bíróság elé tárni az ügyet, mivel akkor a nemzetközi jog alkalmazása lesz a főszempont, illetve az eljárás végén kötelező erejű ítélet születik.
Kitérve az 1982. évi tengerjogi egyezményre minden államnak együttműködési kötelezettsége van a kalózkodás elnyomásában, elfoghatják a kalózhajókat, a fedélzeten tartózkodó személyeket letartóztathatják vagy a kérdéses hajót átvizsgálhatják. Esetlegesen a közeljövőben megvalósuló kalózkodás következtében - tekintettel a korábbi joggyakorlatra - az ENSZ a következő lépésekre szánná el magát: a kalózokkal szembeni fellépés érdekében más-más ország katonai egységeit hatalmazná fel vagy a Nemzetközi Tengerészeti Szervezettel való együttműködésre kötelezne.
