A háború mélyen beágyazódott az emberiség gondolkodásába. Társadalmunkban a háborúra vonatkozó tévhitek oly elterjedtek, hogy szinte minden ember hibásan gondolkodik, kivételt jóformán csak a témával aktívan foglalkozó profik alkotnak. A szomszédunkban zajló agressziót különbözően látják például a fiatalok, akik maguk is szívesen háborúznak a digitális térben. Pontosan ezért éreztem szükségét, hogy átfogóan összefoglaljam a háború jogának kialakulását.
Az ókor társadalmai gyakran megkövetelték a háború szimbolikus igazolását például isteni jelek által. Rómában a háború mindig is potenciálisan „helytelen, tiltott” tevékenységnek minősült, amely megrontja a város tisztaságát és isteni bosszúhoz vezethet. A „bellum iustum” speciális deklarációt igényelt Iupiter papjai részéről. Az igazságos háború római elméletének összefoglalása Cicero De Officiis című művében található. Hasonló mód keletkezett az indiai Mahábhárata Kr. e. 4. és Kr. u. 4. sz. között, amely a világ egyik első módszeres elmélkedését foglalja magába a háború jogáról és igazságosságáról: Egy eposz keretein belül olvashatjuk végig a jogos módszerek, a jogos indok és az ellenséggel szembeni méltányos bánásmód követelményeit.
Ezek nagyban hasonlítanak a középkorban részletesebben kidolgozott keresztény elvekre, melyeket nagyrészben Aquinói Szent Tamás fektetett le. A háborút jó és igazságos cél érdekében kellett vívni, a háborút jogos hatalomnak kell folytatnia (pl. az államnak), és a béke kellett legyen a fő cél még az erőszak alkalmazása közben is. A háborúindítást évszázadokon át az államok természetes jogának tekintették: semmiféle nemzetközi jogi tilalom nem korlátozta az államokat, hogy törekvéseiket háború útján érvényesítsék. Már a középkorban is egyetértés volt abban, hogy a háború csak a legvégső eszköz lehet
19. század fordulóján Carl von Clausewitz, a hadviselés talán legnagyobb hatású teoretikusa fogalmazta meg A háborúról című művében: „A háború a politika folytatása más eszközökkel”. Ha jobban belegondolunk napjainkban valóban nagyon nehéz olyan casus bellit, azaz háborús indokot mondani, mely nem köthető politikai érdekekhez. A 20. század eléjén kezdett kialakulni a ius in bello – azaz a fegyverviselés joga. Sajnálatos módon már az első világháborúban is sok olyan borzasztó tettre került sor, melyeket korábban egyezményekben megtiltottak. A második világháború lezárása után elengedhetetlen volt egy olyan nemzetközi szabályozás, amely a háború indításának jogáról (ius ad bellum) értekezik és lefekteti a hadviselés alapvető szabályait, a háborúzáshoz való jog területén.
1945. október 24. óta elméletileg az ENSZ Alapokmánya az irányadó. AZ ENSZ Alapokmányának 51. cikke szerint minden állam köteles előbb kimeríteni a nyomásgyakorlás valamennyi lehetőségét, és azután is csak az ENSZ engedélyével folyamodhat katonai erőhöz. Természetesen az önvédelemhez való jog nem tartozik ide. Magyarország ezt az 1956. évi I. törvényben iktatta be a magyar jogrendszerbe. 1993-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa a genfi egyezményeket a nemzetközi jog elemének ismerte el, az egyezmények így kötelező erejűek az őket alá nem író felekre is.
A valóság sajnos nem mindig követi az elméleti szabályozást. A kormányok képzett katonai és stratégiai vezetői pontosan tudják, hogyan keltsék a törvényesség látszatát jogtalan hadviselés esetén. A jogos önvédelem fogalma is újabb és újabb megvilágításba kerül, például megelőző dróncsapásokról sokat olvashattunk az elmúlt időkben. Pozitívum azonban, hogy a háború napjainkban teljesen elítélendő a nemzetközi jogban és az agresszorokkal szemben igyekszik fellépni a nemzetközi közösség, még akkor is, ha sokszor megkérdőjelezhető maga a háború tényállása.
A jogos háború elmélete és a hadviselés nemzetközi szabályainak betartása mára univerzális nézetté váltak. Sajnálatos, hogy napjainkban, a 21. században, a diplomácia fénykorában is zajlanak háborúk és fegyveres konfliktusok államok között. Legyen egy háború jogos vagy jogtalan, az emberi élet feláldozása túl nagy ár egy nézeteltérés rendezéséhez.
