A szocialista jog rendkívül érdekes képződmény, bizonyára regényeket lehetne írni a témában, ezen belül azonban csakis a Szovjetunió alkotmánytörténetére fókuszálok, bemutatva egyes alapnormáit és politikai elképzeléseit. A közismertebb történelmi eseményeket és fogalmakat is átugrom, hiszen a tömegterror, a koncepciós perek és a személyi kultusz bemutatásával nem mondanék újat. Cikkemben ehelyett az embertelen tettek mögött meghúzódó jogi-politikai szálra koncentrálok bemutatva a hetven éves szovjet alkotmánytörténetet.
A szocialista jog, másnéven szovjet jog alatt a (volt) szocialista berendezkedésű országokban használatos jogot értjük, mely eredetét tekintve a kontinentális jogrendszer marxista-leninista ideológiával átszőtt változata. Közjogi része sokkal kifejlettebb és részletgazdagabb, mint magánjogi normái. A szocialista jog ugyanis nem a társadalmat és annak egyéneit, hanem éppen fordítva, az államot védte minden vélt és valós ellenséggel, veszéllyel szemben. A szocialista jogban tulajdonképpen a kommunizmusról tanultak köszönnek vissza jogi formában: pártállam, egypártrendszer, a magántulajdon felszámolása, a termelőeszközök és termőföldek államosítása, a magánszféra semmibevétele, hogy csak néhány jellemzőt említsek. A szovjet jogrend bölcsője az 1917-es forradalmon és hatalomátvételen átesett kommunista Oroszország volt, amely a bolsevikok irányítása alatt az európaitól felettébb eltérően szervezte meg társadalmát és gazdaságát. A forradalmi átalakulás atyja Vlagyimir Iljics Lenin volt, aki gyakorlatilag lefektette a szovjet állam alapjait. Utóda, Joszif Visszarionovics Sztálin pedig a marxista-leninista ideológia segítségével totális diktatúrát épített a szovjet jogrendre. A jogrendszer eleinte a Szovjetunió tagköztársaságaiban öltött testet, majd a hidegháború korában számos egyéb ország is (önként vagy kényszerből) átvette, a nyugati világ nagy aggodalmára.
Az újonnan kommunistává lett Oroszország hatalmi szerkezetének megszilárdítását célozta a bolsevikok 1918. évi alkotmánya. A Basic Law néven is emlegetett alapnorma a hatalomra került forradalmárok elképzeléseit tükrözte, ennek megfelelően a proletariátust tette meg uralkodó osztálynak. 1918-ban Szovjet-Oroszország lett a világ első hivatalos szocialista állama – noha Karl Marx Angliát jósolta volna erre a címre, mivel a munkások aránya ott volt a legmagasabb, így a proletárdiktatúra kialakulása ott látszott leginkább esélyesnek. A bolsevikok győzelmét nagyban segítette, hogy sikerült irányításuk alá vonniuk a legfontosabb lokális forradalmi szerveket, a szovjeteket. Mindenféle jogállami kontroll nélkül működött és szolgálta érdekeiket a Cseka, a bolsevik párt politikai rendőrsége, amely kegyetlenül leszámolt bármely belső ellenséggel. Már ekkor körvonalazódtak a bolsevik típusú kormányzás fő jellemzői: tömegterror, pártállam, egypártrendszer és személyi kultusz. Ironikus, hogy Lenin és hívei minden erejükkel azon voltak, hogy eltöröljék a cári rendszert, és ez sikerült is, a kialakult szocialista jog mégis erős cári befolyásról árulkodott. A kiépülő bolsevik rezsim például a jog felett helyezkedett el és önkényesen gyakorolta hatalmát – éppen úgy, mint a korábban korlátlanul uralkodó cárok. Az erős, centralizált rezsim és annak komoly bürokráciája is mindkét rendszer jellemzője.
A hatalomra került bolsevikok minden másnál igazságosabb társadalom létrehozásáról álmodtak. Úgy vélték, a jog nem több, mint az osztályuralom fenntartását célzó eszköz, amely egy ideális, osztályok nélküli társadalomban úgyis eltűnik. Elbizakodott ideológiai meggyőződésük volt az, amiben igazolást találtak a demokrácia és az alapvető jogok megsértésére. Úgy általában jellemző volt egyébként a kommunista gondolkodásra, hogy mindent egy magasztosabb cél érdekében követtek el, még a leggonoszabb tetteiket is egy magasabb céllal indokolták. A demokrácia megcsonkítását is avval legalizálták, hogy az emberi jogokat, szabadságot egy tisztább demokrácia, egy magasabb szabadságeszmény nevében korlátozzák. Sztálin főtitkárságának elején a kulákok elleni erőszakot is a marxizmus-leninizmus elveivel támasztották alá, így saját megítélésük szerint nem követtek el semmilyen embertelenséget.
A bolsevikok polgárháborús győzelmét követően, 1922 decemberében megalakult a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (röviden: Szovjetunió), amely Oroszországon kívül több szomszédos államot egyesített erősen centralizált moszkvai irányítás alatt. Az újonnan alakult föderáció első alkotmányát 1924-ben fogadták el: jellegzetesen államszervezeti alkotmány volt, amely rögzítette a szovjet államapparátus intézményeit és működését, de alapjogokat nem tartalmazott. Lenin halálát követően Sztálin lépett a helyébe, aki a húszas évek során egyre erősebb személyes hatalomra tett szert. Az évtized végére gyakorlatilag korlátlan egyszemélyi diktatúrát épített ki, amely mindenkit rettegésben tartó terrortól és határokat nem ismerő személyi kultusztól volt hangos. A tisztogatások mellett Sztálin hatalmát a marxizmus-leninizmus is támogatta, amely az állam hivatalos ideológiája volt. Gyakorlatilag a 19. századi, filozófiai alapokon nyugvó marxizmus vulgarizált változatát kell elképzelnünk, amely hatékony ideológiai fegyverként igazolta a totális diktatúrát, a párt egyeduralmát és az ártatlanok elleni erőszak alkalmazását.
A harmincas évekre kifejlett totális diktatúra másik fontos pillérét képezte a hírhedt sztálini alkotmány, amelyet 1936-ban fogadták el, a tömegterror és tisztogatások csúcspontján. Az összes demokratikus jogot tartalmazta: törvény előtti egyenlőség, általános és titkos választójog, szólás- és sajtószabadság, egyesülési szabadság, vallásszabadság, hogy csak néhányat említsek. A jogok nagy részét azonban beárnyékolta az alkotmány azon fordulata, miszerint „a dolgozók érdekeinek megfelelően és a szocialista rend erősítése céljából”. Az alkotmány értelmében egyedül a párt, azaz a diktatórikus vezetés jogosult eldönteni, mi felel meg a dolgozók érdekeinek. A sztálini alapnorma így abszolút ártalmatlannak tetszett a hatalom gyakorlói, valamint a nemzetközi politika szemszögéből. Egyszersmind kinyilvánította az államhatalom egységét és szentesítette az egypártrendszert. A „világ legdemokratikusabb alkotmánya” kidolgozásában Karl Radek politikus-újságíró és Nyikolaj Buharin közgazdász-politikus jelentős szerepet vállalt, így gyakran emlegetik buharini alkotmányként is. Ami Radek és Buharin további sorsát illeti, ők maguk is a harmincas évek végén tetőző tisztogatások (orosz nevén: csisztka) áldozatává váltak, a szovjet politika iróniájának megfelelően.
A sztálini diktatúra számos kulcsfigurája közül az igazságszolgáltatás terén Andrej Visinszkij nevét érdemes kiemelni. A lengyel származású szovjet jogász és politikus a harmincas években előbb az orosz tagköztársaság, majd a Szovjetunió főügyészeként tevékenykedett. A terror legkeményebb éveiben ő volt a politikai tisztogatások egyik főszereplője, aki még Sztálint is túlélte, mielőtt természetes halált halt volna hetven évesen. A perbeli bizonyítás elmélete a szovjet jogban című művében fogalmazza meg a szovjet büntetőjog egy híres tézisét, miszerint „a bizonyítékok királynője a vádlott beismerő vallomása”. Párhuzamot vonva, ugyanez az elv figyelhető meg Magyarországon a Rákosi-rendszer kirakatperei és az 1956-os megtorló perek esetében. Sztálin nagyban támaszkodott Visinszkijre mint tanácsadójára, amikor szakított a tradicionális marxizmussal, hogy egy erős, központosított szovjet állam és jogrendszer építésébe kezdhessen. Elképzelése szerint a szocialista jog a legigazságosabb, legtökéletesebb rendszer, amely képes átalakítani a társadalmat az áhított kommunista utópia megvalósítása végett.
Sztálin elképzeléseivel utóda, Nyikita Szergejevics Hruscsov ment szembe élesen. Bírálta elődjének diktatúráját, elkötelezett kommunistaként pedig a valódi marxizmus-leninizmus elérésére törekedett. A desztalinizáció keretében az igazságtalanul elítéltek hazatérhettek, a szólásszabadságot bővítették, a gazdaság irányítását pedig decentralizálni igyekeztek. Hruscsov menesztése után azonban ismét szigorúbb rezsim következett Leonyid Iljics Brezsnyev főtitkár vezetésével, így a szabadságjogok kiterjesztésére egészen a Szovjetunió összeomlásáig és a demokratikus átalakulásig kellett várni.
A Szovjetunió harmadik és egyben utolsó alkotmánya 1977-ben, Brezsnyev főtitkársága idején látott napvilágot. Gyakran nevezik brezsnyevi alkotmánynak, illetve a „létező szocializmus alkotmányának”, mivel a korszak politikája a létező szocializmus (developed socialism) ideológiáján alapult. Szakítottak Hruscsov korábbi, hithű marxista-leninista politikájával, hangzatos ígéretek és nagyratörő kampányok helyett a konzervatív pártvezetés inkább a jelen eredményeire koncentrált. Brezsnyev a hetvenes évek elején kijelentette: az évtizedek óta épített szocializmus egy új, tökéletesebb szakaszába érkezett, amely hatékonyabban szolgálja mindenki javát. Hazánkban ez a korszak a gulyáskommunizmussal esett egybe, amely szintén a társadalom elégedettségét és anyagi stabilitását célozta. Tehát ahogyan az 1936-os alkotmány, az 1977-es is a kor ideológiáját tükrözte, egyszersmind erősítette a párt hatalmát és igazolta annak döntéseit, miközben kudarcait elfedni igyekezett.
A szocialista jog hét évtizednyi története alatt természetesen sokat változott, valamint e más országok is kisebb-nagyobb módosításokkal vették át a szovjet mintát. Időközben a szovjet modellt számos egyéb ország átvette, köztük Kína, Mongólia, Kuba, Vietnam, Észak-Korea, valamint Kelet-Közép-Európa államai. A keleti blokk országainak alkotmányai számára az 1936. évi alkotmány szolgált mintaként, amelyet a helyi kommunista vezetés szolgaian lemásolt – hazánkban ez a Rákosi-rendszer alatt elfogadott 1949. évi népköztársasági alkotmányt jelentette. A Gorbacsov által bevezetett liberális reformokkal, majd a Szovjetunió szétesésével a szocialista jog is visszaszorult, majdnem minden korábbi szocialista állam demokratikus átalakuláson ment keresztül, kivéve Kínát és Észak-Koreát. Manapság is vita tárgya, hogy a szocialista jog külön kategóriát alkot-e a nagyobb jogrendszertípusokhoz hasonlóan vagy sem. Önálló léte mellett szól, hogy a Szovjetunió szétesését megelőzően a Föld országainak jelentős részében szocialista jog uralkodott, ellentábort képezve a kontinentális jogrendszerű (civil law) és common law országokkal szemben.
