1990-ben a halálbüntetést eltörölték Magyarországon. Előtte a bíróságok súlyosabb bűnök elkövetőit életük végéig rács mögé zárhatták, akár úgy is, hogy onnan semmiképp nem szabadulhattak. Az eltörlés után azonban felmerül a kérdés: milyen más eszköz maradt az erőszakos és többszörös visszaeső elkövetőkkel szemben?
Hazánkban az 1993. évi XVII. törvény vezette be, hogy ha valakit egyszer már életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéletek, és másodszor is ezt a büntetést kapja, akkor a bíró egyben azt is köteles kimondani, hogy nem lehet őt a későbbiekben feltételes szabadságra bocsátani. A jogalkotás az 1998. évi LXXXXVII. törvényben módosította a Btk.-t, ezzel megreformálva az életfogytig tartó szabadságvesztést is. Több szigorítás lépett életbe, melyek jelentősége inkább politikai, mintsem büntetőpolitikai lehetett. A magyar kriminálpolitikának szembe kellett néznie egy nagy feladattal: a halálbüntetés eltörlése után nem maradt eszköz az erőszakos és többszörös visszaeső elkövetőkkel szemben. A hatályos Büntető Törvénykönyv aránylag sok bűncselekményre engedi meg az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásást, ebből többnél konkrétan ki is zárhatja a bíró a feltételes szabadlábra helyezést. Ilyenek az emberölés legsúlyosabb esetei, például amit aljas indokból, különös kegyetlenséggel követnek el, vagy az emberiesség elleni bűncselekmények, illetve az emberkereskedelem súlyosabbnak minősülő válfaja. A kriminológiai szakirodalomban egyetértés van arra vonatkozóan, hogy nincs összefüggés a halálbüntetés eltörlése és a gyilkosságok számának alakulása között, mint ahogyan nem állíthatjuk, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése miatt kevesebb emberölés történt volna. A hazai emberölések jelentős része egyébként is indulati bűncselekmény, amikor az elkövetők általában nem mérlegelik, hogy tettükért milyen büntetést kaphatnak. A legutóbbi hivatalos adatok szerint jelenleg 49-en töltik a tényleges életfogytiglani börtönbüntetésüket, 48 férfi és 1 nő, akiknek közel felét 2011-2014 között ítélték el. Vajon ez még a halálbüntetésnél is rosszabb?
Ha körbenézünk Európában nagyon tiszta képet kapunk: a tagállamok vagy alkalmazzák a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, vagy élesen elzárkóznak tőle. A tényleges életfogytiglan - amikor a bíró kizárja, hogy az elítélt egy bizonyos idő után kérelmezhesse feltételes szabadságra bocsátását - az Európai Unió államai közül Magyarország mellett egyedüliként Angliában, Walesben és Hollandiában lehetséges. Svájc alkotmányában ugyan van a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéshez hasonló szankció, ami szexuális vagy erőszakos bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazható, azonban itt is garantált a felülvizsgálat lehetősége, ami a magyar Alaptörvényről nem mondható el.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) tükrére érdekes árnyékot vethet a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, az ugyanis tilt minden megalázó, embertelen bánásmódot, kínzást. A kínzás fogalmát az ENSZ Közgyűlése az alábbiak szerint határozta meg: „ a kínzás kifejezés minden olyan cselekményt felölel, amelyet szándékosan, éles testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés kiváltása céljából alkalmaznak valakivel szemben, hogy tőle, illetve harmadik személytől értesüléseket vagy vallomást csikarjanak ki, vagy hogy olyan cselekmény miatt büntessék, amelyet ő, vagy harmadik személy követett el, illetőleg amelynek elkövetésével őt, vagy harmadik személyt gyanúsítanak, valamint, hogy megfélemlítsék vagy nyomást gyakoroljanak rá́.” A téma szempontjából leginkább azt tartom jelentősnek, hogy nem csupán fizikai bántalmazás - ami, mint fegyelmező eszköz remélhetőleg eleve kizárható a civilizált nemzetek eszköztárából - tartozik a kínzás kategóriába, hanem a lélek megtörése, megpróbáltatása is. Felmerülhet a kérdés, hogyan fér össze az olyan tényleg életfogytig tartó szabadságvesztés, amely kimondó ítéletét nem lehet felülvizsgálni, s az elítélt csak államfői kegyelemmel kerülhet ki a börtönből, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) véleményfoglalásával?
Elképzelhető, hogy a kínzás, az embertelen, megalázó́ bánásmód tilalma komolyan konfrontálódik a tényleges életfogytig tartó́ szabadságvesztéssel? Egy biztos, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazása felveti annak a problematikáját, hogy a remény kizárása az elítéltekre nézve olyan lelki megterhelést jelent, ami mar magában hordozza a kínzás tilalmába ütközést. Közös gondolatként azonban mégis megfogalmazható, hogy egyre több ország mutat hajlandóságot az alapjogi garanciák átértékelésére az izoláció́ érdekében, ettől pedig az emberi jogok védelmére érzékenyebb európaiakban támadhat félelem.
