Pontosan emlékszem hogyan kezdődött. Május végén épp (öröm)könnyek között készültem a büntetőjog vizsgámra, amikor megláttam A tökéletes repjegyet. Bakancslistás helyszín, remek áron fantasztikus időpontban. Kőkemény öt perces mérlegelés után már foglaltuk is az unokatestvéremmel.
Thaiföld volt az első, de semmiképpen sem az utolsó délkelet-ázsiai kalandunk. Tervezgettünk, szervezgettünk és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy kijevi átszállással már Bangkok felé repülünk. Nem mondom, hogy ez a 11 órás repülőút volt minden álmom, de minden egyes percét megérte.
Egyszer azt olvastam Bangkokról, hogy egy támadás az érzékszervek ellen. A színek, a szagok és a zajok kavalkádja ez a hatalmas metropolisz. Na meg persze több mint 10 millió emberé. Thaiföldön parlamentáris monarchia van, a jelenlegi királyt idén májusban koronázták meg. Mindenhol az ő portréjával találkozni, a metrómegállótól kezdve, az iskolakapukon át, az útszéli éttermekig bezárólag. Természetesen mindez virággal és arannyal gazdagon díszítve. A város maga nagyon kettős, egyfelől van egy modern felhőkarcolókkal gazdagon tarkított rész, illetve a „régi” belváros a hatalmas buddhista templomokkal, a királyi palotával, tőszomszédságban a zsúfolt, szegények lakta negyeddel. Mégis, a hatalmas vagyoni különbségek ellenére a thai emberek kedvesek, mosolygósak, de legfőképpen elégedettek az életükkel. Az uralkodó vallási irányzat a buddhizmus, amit gyakorolnak is, nagyon erősen átszövi a mindennapokat. Mindenfelé oltárok vannak elhelyezve, áldozatként füstölő, gyümölcs és főtt étel van rajtuk. Elmaradhatatlan felajánlásként epres szörp szívószállal, amit nem igazán tudtunk hova tenni. Ó és ne feledkezzünk el a buddhista szerzetesekről sem, de ha mégis megtennénk tábla figyelmeztet a metróban, hogy ne felejtsük el átadni nekik a helyünket. Lehet, hogy csak bennem élt elavult kép a szerzetesekről, de igencsak haladnak a korral. Okostelefon, cigaretta, Birkenstock papucs… A fővárosi hostel, ahol megszálltunk pici volt, de legalább légkondicionált, amiért őszintén hálásak voltunk. A kultúrsokkot elnyomta a klímasokk, masszív 35 fok 80% feletti páratartalommal, ami miatt a duplájának érződött. Természetesen a csapvíz ihatatlan, a helyiek sem isszák, helyette tonnaszámra veszik a palackozott vizet a turistákkal együtt. Ebből (is) kifolyólag tragikusan sok a műanyagszemét.
Miután felfedeztük Bangkok főbb kulturális és kulináris értékeit, hosszabb kirándulásokra indultunk. Jártunk a Kwai-folyónál, ami a II. világháborús (japánok által vezetett) hadifogolytábora révén vált hírhedté. Ugyanis az ott kanyargó vasútvonalat szövetséges hadifoglyok építették ki. Rengetegen haltak meg a táborban a feszített munkatempó, az embertelen bánásmód és a klíma miatt. A mai napig halálvasútként emlegetik ezt a szakaszt, megközelítőleg 100,000 ember vesztette életét a teljes vonal kiépítése közben. A Kwai-folyón átívelő híd ma már turistalátványosság, mellette szépen gondozott hadifogoly temető és múzeum állít emléket az elhunyt katonáknak.
Bangkok és Kanchanaburi után Ayutthaya felé vettük az irányt. Ayutthaya az egykori Sziám fővárosa volt, az 1700-as években 1 millió ember lakott itt, amíg a burmai seregek el nem pusztították a királyságot. Az UNESCO világörökségi értéknek nyilvánította, ami teljesen érthető, varázslatos hangulatú romváros, de beszéljenek helyettem inkább a képek. 
Az októberi kalandunk második hete volt tipikusan nyaralós, amikor is bevettük Kood-szigetet. Azért esett a választásunk erre a szigetre, mert az utazásaink alatt szeretjük kerülni a nagyon turistás, illetve bulizós helyeket. Habár órákat zötykölődtünk egy buszon, aminek a sofőrje F1 pilótának képzelte magát és kínai turistákkal fotózkodtunk a kompon, Koh Kood megérte a fáradtságot. A sziget teljes mértékben beváltotta a hozzáfűzött reményeket, mindazt megkaptuk, amire csak vágyhattunk. Saját bungalónk volt közvetlenül az óceánparton, türkizkék víz, homokos tengerpart pálmafákkal. Ha épp nem a tengerparton pihentünk a helyi kóbor kutyákkal, akkor a szigetet jártuk és a vízeséseknél liánba kapaszkodva ugráltunk a vízbe. 
Majdnem két hetet töltöttünk ebben a földi paradicsomban, így elképzelhető milyen nehéz szívvel tértünk haza. A mosoly országa örök emlék marad számunkra, egy kis szelet Délkelet-Ázsia, ahová mindenképp visszatérünk és amit jó szívvel ajánlunk.
