HOFFMANN ZSOLT
Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki vagy talált, vagy elhagyott már valamilyen dolgot az élete során. Nemrégiben egy nagy budapesti bevásárlóközpontban volt szerencsém találni egy pár, jó állapotú cipőt, ami minden bizonnyal egy pihenő padon lett hagyva. A következőkben a konkrét eseten keresztül próbálom megmutatni a hatályos jogi szabályok, és a bevett gyakorlat egymáshoz viszonyulását, valamint a megkérdezett közvélemény álláspontját.
Kezdjük a kályhától, és nézzük meg, hogy maga a ”találás”, mint jogi kifejezés mit takar. Az elsődlegesen irányadó jogszabály a Polgári Törvénykönyv 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) 5:54. §-nál keresendő, hármas kritériumot fogalmaz meg : elsődlegesen jogi értelmű dologról legyen szó (picit abszurd, ha emberekre vagy ingatlanra is vonatkozna), másodlagosan a dolog más tulajdonában legyen, harmadlagosan pedig elveszett legyen. Amennyiben a saját tulajdonunkról van szó (vagy részben sajátunkról), úgy nem relevánsak a találás ezen jogi szabályai. Sokkal pikánsabb tényállási elem az elveszettség, mely akkor valósul meg, ha kikerül a dolog a tulajdonos ráhatási köréből.
Fontos megjegyeznem, hogy a találás során végig jóhiszeműnek és jogkövetőnek kell lenni, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a tulajdonos a dolgot visszakaphassa. A Ptk 5:55. § (1) bekezdés alapján :
A találó köteles a talált dolgot a találástól számított nyolc napon belül a dolog elvesztőjének, tulajdonosának, a dolog átvételre jogosult más személynek vagy a találás helye szerint illetékes jegyzőnek átadni.
Amennyiben ezen kötelezettségét megszegi, úgy magatartása a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) 378. § szerinti jogtalan elsajátítás vétségét valósítja meg, amely akár szabadságvesztéssel is büntethető.
Mit csináljak ha találok egy pár cipőt egy pláza pihenőpadján ?
A megkérdezett félszáz ember jelentős többsége leadná a cipőket az információnál, a maradék válaszadók fele-fele arányban vagy közömbösek és otthagyás mellett döntenének, vagy pedig elvinnék és hasznot szereznének rajta. Érdekes kitekintés, de ugyanezen cipő esetén, ha azt közterületen lenne található, úgy azt a többség otthagyná, kevesen próbálkoznának a rászorulók részére való eljuttatással, és szinte senki nem akarna belőle hasznot húzni.
A társadalmi felfogás szerint, én is egyből mentem a legközelebbi információs pulthoz, hogy leadjam a cipőt. Naivan vélelmeztem, hogy biztosan kell lenni valami „talált tárgyak osztályának” megfelelő intézménynek.
Az első sokkhatás itt ért engem, amikor a pult mögött ülő kisasszony közli, hogy nála nem adhatom le, de várjak és felhívja a biztonsági szolgálat diszpécserét. A diszpécser telefonon megerősítette a hölgyet, és meginvitált az üzemi területen lévő irodájába (igen, a filmekből megszokott látvány, a szoba falai tele vannak a végtelenségig monitorokkal és a szobában három fős biztonsági személyzet tartózkodik). Az irodában történő beszélgetés során elhangzott egy ”Ha itt hagyod, kidobom a kukába” mondat, így a tulajdonos érdekeit szem előtt tartva szerettem volna a kellő nyomatékot megadni, így átvételi jegyzőkönyvet kértem. Természetesen a diszpécsernek telefonálnia kellett a főnökének, aki vélhetőleg utasításba adta, hogy ne vegyen át semmit, és ne adjon semmilyen papírt. A biztonságiak nem voltak kimondottan ellenszenvesek, sőt ezek után is megpróbáltak segíteni, így az éppen áruházban tartózkodó körzeti megbízott rendőr főtörzsöt behívták, hogy segítsen.
Hogy mi lett az eredménye a segítségének, és merre hajóztam tovább a bürokrácia tengerén, a cikk folytatásból ki fog derülni.
